Néztem pár hete az egyik vetélkedőműsort, ahol feltették a kérdést, hogy ki írta A Keresztapa című film alapjául szolgáló regényt. A megfejtőnek nem kellett volna nagyon megerőltetni magát, elég sok betű meg volt adva a névből, mégse ment a dolog. Holott a fickóra nézve borítékoltam volna, hogy a filmváltozaton nőtt fel. (A műsorvezető kicsit poénkodott még azon, hogy a játékos biztosan szemérmességből nem nevezte meg az alkotót, neve magyar hangzása okán…) Nálam fordítva volt a dolog, a filmet évekig nem néztem meg (négy éve viszont két nap alatt a hármat, mert rákattantam), ám mivel mindenki abból idézgetett, a könyvet elolvastam. És érdekelni kezdett a szerző is.
Fotó: Lékó Tamás
Termékeny alkotó volt, A Keresztapa mellett A Család révén ismerhetjük még. Nem állt tőle távol a filmes gondolkodás, a legendás mű adaptálásánál is segédkezett, 1974-ben saját eredeti forgatókönyvvel is előrukkolt, sőt, az első Supermanek születése körül is ott bábáskodott. Nemrég olvastam első regényét, a Pokoli porondot is, ami hatásvadász címe ellenére kellemes olvasmánynak bizonyult. Egyszóval Puzo kívülről nézve rettentően sikeres ember volt. Magánéletéről, ambícióiról nem sokat tudok, de valahogy azt képzelem, nem lehetett könnyű neki. Mert ugye tipikusan egykönyvű szerzőnek nem nevezhetnénk, ha a siker, ráadásul az irodalmi sikertől elrugaszkodó világsiker volt a célja, azt is elérte. Ez bőven több, mint amire egy szegény szicíliai bevándorló család sarjaként reménye lehetett. A Keresztapában sikerült neki az a truváj, hogy a felületes olvasót is vezetni tudta a krimiszál, a bosszúk, a szövevényes családi sor kapcsán, és a műveltebb olvasót is meg tudta szólítani. Erre nagyon sokan áhítozunk. Úgy írni, hogy az több szinten hathasson, mindenki megtalálja benne a kedvére valót.
Az irodalom persze nem a Kívánságkosár, jó esetben nem is a reménybeli olvasókra kacsinthatva készülnek a művek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy A Keresztapa sikere csak és kizárólag a szerencsén múlott. A szerző kapcsán sokat gondolkodom arról, mennyire bénító lehet, ha egy mű ennyire saját útra tér, függetlenedik az írójától, akinek azon kell gondolkodni (vagy ha nem gondolkodik ilyesmiken, szembesülnie), hogy taglózó elvárások árnyában alkot ezentúl tovább. És hogyan lehet azt megélni, hogy semmilyen későbbi munka nem kerül ilyen magas polcra? El tudom persze azt is képzelni, hogy Puzo A Keresztapa sikerével megvásárolta a nyugalmát: hogy azon túl azt ír, amit akar. Én mindenesetre buzdítok minden olvasót: érdemes a többi könyvébe is belevágni.
A fotót még a Maffia-klub című regényemhez készítettük, én akartam lenni valamiféle női Don Corleone. Elég pofás kis maffiózónőnek tűnök, gondolom ma is, de a cselszövések helyett inkább rendelek egy pizzát…
