52/44. Erich Segal

KOmplett

Amikor kitaláltam a sorozatot, tavaly télen, pár könyv rögtön beugrott, képpel együtt. A Love Story az első hat fotóban benne volt. Nem is értettem, miért.

Talán a hóesés miatt, annyira megörültem annak, hogy az összes havas fotót letudhatjuk. Nagy bőrönddel mentünk el Rákospalotára, ahol több látvánnyi díszletet megtaláltunk. (A többi kép majd jön sorban, később, mert fura dolog történt, miután megcsináltuk őket. A négy havasról hamarosan kiderült, hogy nem is annyira szeretem a könyveket, vagy éppen nem annyira fontosak nekem, sőt olyan is volt, amire valahogy téli regényként emlékeztem, és kiderült, nem az. Mindig elképeszt a gyatra memóriám, illetve az, hogy a fejemben lévő képeknek mennyire csekély közük van a valósághoz… A fotó legalább valóságos, a fejemen a K.O.-s sapkát egy kedves fiú barátom kötötte, a ruhák valóban a hatvanas évekből származnak.)


Egyszóval a Love Story, noha jól tudom, azért nem emelkedik iszonyú magasságokba, ráadásul például a folytatása (Oliver története) még az élvezhetőség szintjét is képtelen megütni, ott volt a fejemben az elsők között. Emlékszem, amikor olvastam (még mielőtt a filmet láttam volna), természetesen magamat képzeltem Jenny helyébe. Éppen a nagy szerelemre vártam, és szerettem magamat idealizálni, így az okos, csinos, frappáns válaszokat adó, egyenes lány képe evidensen simult a képzeletemben a sajátomra. Mentségemre legyen mondva: még nem múltam el tizenhét. Aztán jött a film. Ha nem láttam hússzor, ha a zenéjét nem tudnám bármikor a fülembe csalogatni, nem mondanék igazat. Sosem Oliver tetszett, mindig és mindig csak Jenny. A filmen is. Ali MacGraw-nál nehezen tudnék varázslatosabb nőt mondani. (Na jó, Edie Sedgwick, Vivien Leigh, de kevesen vannak.)

Persze a könyv maga olyan, amit ma már nemigen vennék meg, ha könyvesboltban látnám. Elolvasnám a fülszöveget, és azt gondolnám, oké, maximum nyárra, strandra, vonatútra. De azt gondolom, hibáznék ezzel. Újraolvasva azt mondom, ez egy nagyon szép és nagyon egyszerűen, épp ezért nagyon erősen megírt történet. (Vagy csak azért írom ezt, mert már megszoktam? És megszoktam, hogy sírok rajta?)


Fotó: Legi

Persze a történetet százezer változatban olvastuk-láttuk előtte is, azóta is: amihez a zordon atya szigora nem elég – hogy a szegény lány és a gazdag ifjú szerelmét szétszaggassa –, azt elintézi a végzetes betegség. Mégis, van valami a szöveg szimpla folyásában, ami nem engedi, hogy egyszerű kis ponyvaként elfeledjem a történetet… Vagy a film miatt van. Tényleg nem tudom. (A szerző többi könyvéről nem tudok ilyen szépeket írni, pedig próbálkoztam az olvasásukkal.) Vagy be kellene vallanom végre (magamnak is), hogy vonzódom a könnyes, szomorú, giccsbe hajló történetekhez. Hogy nekem gyakran elég annyi, ha valami – de legyen a tragikus szerelem! – kicsalogatja a könnyeimet…

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.