Talán a hóesés miatt, annyira megörültem annak, hogy az összes havas fotót letudhatjuk. Nagy bőrönddel mentünk el Rákospalotára, ahol több látvánnyi díszletet megtaláltunk. (A többi kép majd jön sorban, később, mert fura dolog történt, miután megcsináltuk őket. A négy havasról hamarosan kiderült, hogy nem is annyira szeretem a könyveket, vagy éppen nem annyira fontosak nekem, sőt olyan is volt, amire valahogy téli regényként emlékeztem, és kiderült, nem az. Mindig elképeszt a gyatra memóriám, illetve az, hogy a fejemben lévő képeknek mennyire csekély közük van a valósághoz… A fotó legalább valóságos, a fejemen a K.O.-s sapkát egy kedves fiú barátom kötötte, a ruhák valóban a hatvanas évekből származnak.)
Egyszóval a Love Story, noha jól tudom, azért nem emelkedik iszonyú magasságokba, ráadásul például a folytatása (Oliver története) még az élvezhetőség szintjét is képtelen megütni, ott volt a fejemben az elsők között. Emlékszem, amikor olvastam (még mielőtt a filmet láttam volna), természetesen magamat képzeltem Jenny helyébe. Éppen a nagy szerelemre vártam, és szerettem magamat idealizálni, így az okos, csinos, frappáns válaszokat adó, egyenes lány képe evidensen simult a képzeletemben a sajátomra. Mentségemre legyen mondva: még nem múltam el tizenhét. Aztán jött a film. Ha nem láttam hússzor, ha a zenéjét nem tudnám bármikor a fülembe csalogatni, nem mondanék igazat. Sosem Oliver tetszett, mindig és mindig csak Jenny. A filmen is. Ali MacGraw-nál nehezen tudnék varázslatosabb nőt mondani. (Na jó, Edie Sedgwick, Vivien Leigh, de kevesen vannak.)
Persze a könyv maga olyan, amit ma már nemigen vennék meg, ha könyvesboltban látnám. Elolvasnám a fülszöveget, és azt gondolnám, oké, maximum nyárra, strandra, vonatútra. De azt gondolom, hibáznék ezzel. Újraolvasva azt mondom, ez egy nagyon szép és nagyon egyszerűen, épp ezért nagyon erősen megírt történet. (Vagy csak azért írom ezt, mert már megszoktam? És megszoktam, hogy sírok rajta?)
Fotó: Legi
