52/44. Erich Segal

KOmplett

Amikor kitaláltam a sorozatot, tavaly télen, pár könyv rögtön beugrott, képpel együtt. A Love Story az első hat fotóban benne volt. Nem is értettem, miért.

Talán a hóesés miatt, annyira megörültem annak, hogy az összes havas fotót letudhatjuk. Nagy bőrönddel mentünk el Rákospalotára, ahol több látvánnyi díszletet megtaláltunk. (A többi kép majd jön sorban, később, mert fura dolog történt, miután megcsináltuk őket. A négy havasról hamarosan kiderült, hogy nem is annyira szeretem a könyveket, vagy éppen nem annyira fontosak nekem, sőt olyan is volt, amire valahogy téli regényként emlékeztem, és kiderült, nem az. Mindig elképeszt a gyatra memóriám, illetve az, hogy a fejemben lévő képeknek mennyire csekély közük van a valósághoz… A fotó legalább valóságos, a fejemen a K.O.-s sapkát egy kedves fiú barátom kötötte, a ruhák valóban a hatvanas évekből származnak.)


Egyszóval a Love Story, noha jól tudom, azért nem emelkedik iszonyú magasságokba, ráadásul például a folytatása (Oliver története) még az élvezhetőség szintjét is képtelen megütni, ott volt a fejemben az elsők között. Emlékszem, amikor olvastam (még mielőtt a filmet láttam volna), természetesen magamat képzeltem Jenny helyébe. Éppen a nagy szerelemre vártam, és szerettem magamat idealizálni, így az okos, csinos, frappáns válaszokat adó, egyenes lány képe evidensen simult a képzeletemben a sajátomra. Mentségemre legyen mondva: még nem múltam el tizenhét. Aztán jött a film. Ha nem láttam hússzor, ha a zenéjét nem tudnám bármikor a fülembe csalogatni, nem mondanék igazat. Sosem Oliver tetszett, mindig és mindig csak Jenny. A filmen is. Ali MacGraw-nál nehezen tudnék varázslatosabb nőt mondani. (Na jó, Edie Sedgwick, Vivien Leigh, de kevesen vannak.)

Persze a könyv maga olyan, amit ma már nemigen vennék meg, ha könyvesboltban látnám. Elolvasnám a fülszöveget, és azt gondolnám, oké, maximum nyárra, strandra, vonatútra. De azt gondolom, hibáznék ezzel. Újraolvasva azt mondom, ez egy nagyon szép és nagyon egyszerűen, épp ezért nagyon erősen megírt történet. (Vagy csak azért írom ezt, mert már megszoktam? És megszoktam, hogy sírok rajta?)


Fotó: Legi

Persze a történetet százezer változatban olvastuk-láttuk előtte is, azóta is: amihez a zordon atya szigora nem elég – hogy a szegény lány és a gazdag ifjú szerelmét szétszaggassa –, azt elintézi a végzetes betegség. Mégis, van valami a szöveg szimpla folyásában, ami nem engedi, hogy egyszerű kis ponyvaként elfeledjem a történetet… Vagy a film miatt van. Tényleg nem tudom. (A szerző többi könyvéről nem tudok ilyen szépeket írni, pedig próbálkoztam az olvasásukkal.) Vagy be kellene vallanom végre (magamnak is), hogy vonzódom a könnyes, szomorú, giccsbe hajló történetekhez. Hogy nekem gyakran elég annyi, ha valami – de legyen a tragikus szerelem! – kicsalogatja a könnyeimet…

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.