52/43. Jack Kerouac

KOmplett

Az Útont nem tudom irodalomként olvasni. Életem egy szakaszát idézi, olyan, mintha a naplóm része lenne, egy fontos lap, 1994-ből.

Éppen egy éve, októberben vonultunk le egy barátommal Szigligetre. Ő az új lemezét állította össze, én a Kicsi Lilin dolgoztam. Mivel a könyvem egyik szála a gimnazista éveimbe vezet, levittem egy bőröndnyi anyagot, a kézzel fogható emlékeket. Beteges archiváló vagyok, még az órai levelezéseim is megvannak, tanévenként szelektálva és összefűzve, ezek is velem jöttek. És a fotók, feljegyzések, olvasónaplók. Fél óra sem kellett, gondolatban már ott bolyongtam a gimi folyosóin, ott voltam a régi életemben.

Negyedikes voltam, mikor Zsolttal összejöttem, valami koncerten, a Tabánban. Egy hippi csajjal jött, az akkori legjobb barátnőmmel, és én egyből belezúgtam. Édes volt, hosszú hajú, imádtam, hogy patkány ül a vállán, és a szöcskéket is, amiket mindig magánál hordott. A szüleim persze rühellték, mikor ezzel a kisebbfajta állatkerttel bepecózott hozzánk, de elviselték. Zsolttal nagyon mókás volt az élet, reggelente, bár nagyon messze lakott, elém jött, hogy kávézgathassunk, elkísért egy darabon, majd rohant a saját sulijába.


Fotó: Dala Gábor

Ugyanazokat szerettük (a VHK volt kivétel, nekem az sehogyan se jött be), ugyanazokat olvastuk. Neki volt a kedvence az Úton. Én pedig tőle kaptam meg azt az 1983-as kiadást, melynek az elején lévő képet imádtuk. (Egy narancsvörös furgon közeleg, és háttal nekünk egy kalapos fickó stoppol.) Magunkévá tettük Kerouac mottóját, miszerint „Mindig az első gondolat a legjobb”, írtunk, zenéltünk, ömlöttek belőlünk a sorok – azóta sem írtam annyit, mint akkoriban. Megvannak ezek a füzetek is, ma már látom, hogy bizony voltak azoknál az elsőknél sokkal jobb gondolatok is, de tény, hogy később sokat tudtam használni belőlük, még ha csak alapanyagként is. (Egyébként az csak mítosz, hogy a szerző az Útont úgy írta, ahogy kiszaladt belőle, visszaemlékezések szerint éveket töltött jegyzeteléssel.)

Emlékszem, először nehezen olvastam el az Útont, idegesített, hogy nem találom benne a szigorú szerkezetet, ami engem mindig vonz, néha a hosszú, parttalannak tűnő beszélgetések halálra idegesítettek. Ám amikor ketten álltunk neki, egy-egy részt átbeszélve, magával tudott ragadni. Zsolttal rengeteget álmodoztunk: ha majd vége lesz a hülye giminek, ha majd kiszabadulunk a szülői szigor alól, akkor mi is nekiindulunk, és így fogunk élni, szabadon, béklyók nélkül, célunk az úton levés és a szabad alkotás lesz. Aztán persze ebből nem lett semmi. Szakítottunk, de jóban maradtunk, és fél évvel később egy kollégiumba kerültünk.

És pár hónapra rá Zsolt belezuhant a liftaknába. Csak egy fényképem van róla meg pár ajándék, amit tőle kaptam. Egy preparált lepke például, amit épp az Úton kapcsán hozott nekem. A lepke mellett ott egy kis szöveg arról, hogy (mert mindig én voltam a félősebb, a kételyekkel telt) meg kell majd tanulnom szabadabban repkedni, kiterjeszteni a szárnyaimat, aminek szép mintái így, összehúzódva nem látszanak… Összeszorult a szívem, mikor nemrég az Úton – Az eredeti tekercs megjelent. Hogy örült volna neki…

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.