Éppen egy éve, októberben vonultunk le egy barátommal Szigligetre. Ő az új lemezét állította össze, én a Kicsi Lilin dolgoztam. Mivel a könyvem egyik szála a gimnazista éveimbe vezet, levittem egy bőröndnyi anyagot, a kézzel fogható emlékeket. Beteges archiváló vagyok, még az órai levelezéseim is megvannak, tanévenként szelektálva és összefűzve, ezek is velem jöttek. És a fotók, feljegyzések, olvasónaplók. Fél óra sem kellett, gondolatban már ott bolyongtam a gimi folyosóin, ott voltam a régi életemben.
Negyedikes voltam, mikor Zsolttal összejöttem, valami koncerten, a Tabánban. Egy hippi csajjal jött, az akkori legjobb barátnőmmel, és én egyből belezúgtam. Édes volt, hosszú hajú, imádtam, hogy patkány ül a vállán, és a szöcskéket is, amiket mindig magánál hordott. A szüleim persze rühellték, mikor ezzel a kisebbfajta állatkerttel bepecózott hozzánk, de elviselték. Zsolttal nagyon mókás volt az élet, reggelente, bár nagyon messze lakott, elém jött, hogy kávézgathassunk, elkísért egy darabon, majd rohant a saját sulijába.
Fotó: Dala Gábor
Ugyanazokat szerettük (a VHK volt kivétel, nekem az sehogyan se jött be), ugyanazokat olvastuk. Neki volt a kedvence az Úton. Én pedig tőle kaptam meg azt az 1983-as kiadást, melynek az elején lévő képet imádtuk. (Egy narancsvörös furgon közeleg, és háttal nekünk egy kalapos fickó stoppol.) Magunkévá tettük Kerouac mottóját, miszerint „Mindig az első gondolat a legjobb”, írtunk, zenéltünk, ömlöttek belőlünk a sorok – azóta sem írtam annyit, mint akkoriban. Megvannak ezek a füzetek is, ma már látom, hogy bizony voltak azoknál az elsőknél sokkal jobb gondolatok is, de tény, hogy később sokat tudtam használni belőlük, még ha csak alapanyagként is. (Egyébként az csak mítosz, hogy a szerző az Útont úgy írta, ahogy kiszaladt belőle, visszaemlékezések szerint éveket töltött jegyzeteléssel.)
Emlékszem, először nehezen olvastam el az Útont, idegesített, hogy nem találom benne a szigorú szerkezetet, ami engem mindig vonz, néha a hosszú, parttalannak tűnő beszélgetések halálra idegesítettek. Ám amikor ketten álltunk neki, egy-egy részt átbeszélve, magával tudott ragadni. Zsolttal rengeteget álmodoztunk: ha majd vége lesz a hülye giminek, ha majd kiszabadulunk a szülői szigor alól, akkor mi is nekiindulunk, és így fogunk élni, szabadon, béklyók nélkül, célunk az úton levés és a szabad alkotás lesz. Aztán persze ebből nem lett semmi. Szakítottunk, de jóban maradtunk, és fél évvel később egy kollégiumba kerültünk.
És pár hónapra rá Zsolt belezuhant a liftaknába. Csak egy fényképem van róla meg pár ajándék, amit tőle kaptam. Egy preparált lepke például, amit épp az Úton kapcsán hozott nekem. A lepke mellett ott egy kis szöveg arról, hogy (mert mindig én voltam a félősebb, a kételyekkel telt) meg kell majd tanulnom szabadabban repkedni, kiterjeszteni a szárnyaimat, aminek szép mintái így, összehúzódva nem látszanak… Összeszorult a szívem, mikor nemrég az Úton – Az eredeti tekercs megjelent. Hogy örült volna neki…
