Ősz közepén azt hittem, felfedeztem a lehangoltság ellenszerét. Magnézium és remotiv extra, ez volt a két fő motívum. A kisebb rohamok esetén napi négyszer-ötször egy kis Valeriana, lefekvés előtt Frontin. Tetszés szerint (illetve nemtetszés, hangulatzavar idején) stabilizáló teák, citromfű-, komló-, levendulakeverékek. Ezzel elműködgettem úgy ahogy, valahogy. Legalábbis nagy kitörésekre, sírórohamokra nem kellett számítani. A kis tablettákat tényleg úgy szedegetem, mint a cukorkát. A Valeriana például úgy is néz ki, és a bevonata… hm. Nagyon ízlik. De legjobban azt szeretem, ahogy érzem a fokozatos hatást. Amint megy ki belőlem a feszültség. Csak hát ugye ebből is egyre több és több kell, hogy meglegyen a kívánt eredmény. Emlékszem, régebben elég volt egy-két szem egész napra, plusz mondjuk egy csokis fürdő, és helyrebillent a lelkiállapot.
Ugyanez a helyzet a Frontinnal. Ezzel a gyógyszerrel elég régóta kísérletezem már, néha sikerül teljesen elhagynom, mint nemrégiben is, és az nem kis feladat. Aki csinálta, már tudja: szörnyű elvonási tünetekkel jár. Felezgetni, negyedelgetni, majd megpróbálni nélküle. Nemrég sikerült a nagy (önmagam által beállított) mennyiséget a negyedére redukálni. Egy hétig el is voltam így. Majd újra jöttek a nem alvások. Mikor már minden éjjel rettegek attól, ami jön. Aztán felriadok a saját sikolyomra az éjjel közepén, és csak egy újabb adag segít. Ilyenkor jön megint, hogy dupla mennyiséget dobok be lefekvéskor. Újabban viszont már reggel a tébollyal ébredek, ami eddig elképzelhetetlen volt. (Egyik barátnőm panaszkodott erre, el sem tudtam képzelni, miről beszél. Hát most nálam is itt van…) A kávé mellé már landol is egy kedélybonbon. Közben pedig riasztó látni, hogy szinte mindegyik ismerősöm ilyesmikkel hadakozik. Van, aki gyengébb, van, aki erősebb szerekkel, sokan antidepresszánssal is. Mintha lassan becsavarodna mindenki. Ijesztő. De az még ijesztőbb, hogy nincs megállás, és mivel valahogyan túl kell élni, meg kell találni a megfelelő mennyiséget.
Otthon egyébként még csak elvagyok ezzel, de emberek közé már nem tudok menni. Nem szívesen mozdulok, mert sehol nem érzem magam biztonságban, csak a saját négy fal között, arra is képtelen vagyok, hogy felemeljem a telefont. Már egy pár perces beszélgetés is hatalmas erőfeszítést igényel. Rá kell készülnöm, hogy normálisnak tűnjek. Ezáltal a szorongó ember teljesen elszigetelődik. Ez az állapot eddig januárra tartogatta magát. Ha már november elején betámad a téli depresszió, akkor nem sok jó elé nézhetünk.
