KOmplett

„Van ágyad, párnád, mely felfogja tested, / mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva / zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már, / sápadtan és rendkívül vékonyan. / Végigsimítják arcod, nyugtató / szavakat kapsz majd, orvosságokat, / és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz, / elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem, / lábujjhegyen szépen kimennek, és / kis roppanással rádcsukják az ajtót.”

Elég régóta próbálom magam rávenni, hogy valahogyan leálljak a Frontinról, főleg akkor, mikor megint érzem, hogy az adott adag már kevés, emelnem kell a dózison. Egy véletlen találkozás adott reményt, hátha így…

Tegnap tárlatvezetést tartottam a Ludwig Múzeum Beatek című kiállításán, melyről igen sok elmarasztaló írás született. Többek között azt hiányolták, hogy az anyag nem ad elég támpontot, hogy akik nincsenek teljesen képben a korszakról, azoknak igen keveset mond az áttekinthetetlen mennyiségű anyag, amit elénk tárnak.

Győrei Zsolt és Schlavtoszky Csaba Emmuska című könyve semmihez nem hasonlít. Még egy regényhez sem, pedig az, a maga különös, kifordított, vonzóan eszement módján.

„Vajon már észre sem vesszük, hogy önzőbbek lettünk, mert hozzászoktunk a bennünket körülvevő narcizmushoz?” – kérdi Tari Annamária a Ki a fontos: Én vagy Én? című könyve ajánlójában. A mű elolvasása után megrendülten tudtam csak válaszolni.

Azt hiszem, hogy az előző év egy különös folyamat betetőzése volt, és már azokat is behálózta az internet, akik valamennyire ellenálltak. Minden másodpercünk lekövethető lett, és innen már tényleg nincs menekvés.

Szombat óta, mióta felfedeztem a furcsa elváltozást a kiscicám hasán, valami furcsa ködben élek.

Kalapos Éva D.A.C című, kimondottan kamaszoknak szánt regénye üdítő kivétel a korosztályt megcélzó olvasmányok között, több szempontból is.

Nem tudom, kinek mennyire ismerős az a szorongató, deprimáló érzés, hogy rengeteg teendő lenne, de egyszerűen képtelenség a dolgok végére pontot tenni. Marad a képernyő bámulása, vánszorgás a lakásban, és a teljes levertség.

„Nem vagyok biztos magamban, sem abban, amit mondok, és hogy miért beszélek így. Az a fura érzésem van, mintha egészen másképp beszélnék, ahogy azelőtt soha nem beszéltem… olyan dolgokat mondanék, amiket azelőtt soha nem mondtam.”

Nem kell úgymond ismert embernek lenni ahhoz, hogy a zsigeri, ránk ömlő gyűlölettel találkozzunk. Elég kicsit máshogy kinézni, másképp viselkedni, másnak születni. Vagy csak kimenni az utcára, felmenni a netre. Vagy csak lenni.

„Te rémeket látsz, mert rémeket nézel” – énekelte a Jutott Neki, és Kovács „KoPé” Péter képeiről ez óhatatlanul beugrik. Péter azt állítja, szereti a várost, mégis minduntalan beleérzi a szörnyeit. Képei hihetetlen népszerűek lettek: talán a mi szemünkkel is néz?

„Aláhúzta életének fontosabb napjait, s néha sikerült is egy teljes hónapot megelevenítenie, s egyenként összeállítva, csoportosítva egymáshoz kapcsolni az egészen kis eseményeket, melyek megelőzték vagy követték a nagy fordulatot.”