Az Egy asszony élete – noha szerintem A szépfiú jobb regény – lehet sorsfordító olvasmány. Én egy ismerősömtől kaptam bő hat éve, életem talán legrosszabb periódusában. Célzatos ajándék, mondta, és én így is kezdtem bele. Noha megvolt a családi polcon is, valahogy nem akartam azelőtt nekiállni, nem vonzott – egy célzatos ajándékot viszont kötelező elolvasni.
| ||
Feltételeztem, hogy ismerősöm vissza fog majd kérdezni, meg akar bizonyosodni róla, hogy értettem-e a szándékát, illetve a könyv szándékát, ami éppen egybeesik az övével. Érdekes módon egyébként soha nem firtatta, mire mentünk egymással a történet és én, célzásokat sem tett. Lehet, hogy csak én véltem sokkal jobban aláhúzottabbnak a gesztust, és nem is volt az ajándékozónak különösebb mögöttese. Vagy elképzelhető, hogy arra várt, én hozakodom majd elő a tanulságokkal – bár akkoriban még sok tanulságot nem szűrtem le a könyvből, nem volt fogékonyságom arra, hogy a durván hasonlóban felfedezzem a rokonságot – egyszerűen csak tetszett a regény, és nem gondolkodtam tovább. Holott minden félelmem ott volt benne, tisztán és érthetően megfogalmazva. Az önsajnálat, a reszketés, a szorongás, a mélységes unalom. A szerelem vágya és kergetése – azé a szerelemé, ami majd orvosol minden egyebet, az unalmat átlényegíti valami hasznossá, az egyet úgy kétszerezi meg, hogy egy marad, ám más minőségben, az összeforrás szédületében.
A hősnő, Jeanne megismerte a naiv eksztázist, a gyermeki megindultságot, és ezt szerelemnek nevezte, mert honnan tudta volna, hogy ez az érzés valami más? Persze erről nemcsak ő tehetett, hanem a neveltetése is, hiszen mit is gondolhatna egy lány, aki abban a szellemben nő fel, hogy vannak titkok, amiket elfednek a lányok elől, hogy feddhetetlenek, tiszták maradjanak, így tálalhassák fel őket a Férfi elé. Egy ilyen teremtés mit kezdjen az előérzeteivel, az olyan kételyekkel, mint „Miért? Miért kellett olyan hirtelen belezuhannia a házasságba, mint egy lábunk alatt megnyíló verembe?” Persze ez még csak a kezdet, mert ugye a házasság vermét onnantól ki kell bélelni – hogy legalább lakni lehessen benne.
Nos, az én élethelyzetem persze nem ez volt, de minden más stimmelt: csak éppen másféle előtapasztalatokkal, másféle veremben kellett boldogulnom. Vagy kimásznom belőle. De aki a zuhanás után nem kijózanodik, hanem inkább kapaszkodna a lendületbe, az óhatatlanul is egyre csak mélyíti saját csapdáját tovább. Az Egy asszony élete a zsigeri szorongás könyve, a könnyeké, az idegenségérzeté. A tehetetlenségé. És pontos képét adja a bántalmazó házasságnak is. Ahol a nő persze mindent eltűr és megbocsát, a legkisebb enyhülésben a szeretet jelét keresi (és hazudja magának, hogy megtalálta). Ráadásul azt is pompásan lefesti, hogyan maradhat ez a négy fal között: a férj kifelé mintaember, a templomot látogatja, másokkal gáláns, gondoskodó. És megteheti ezt, hiszen Jeanne hagyja, megalázkodik, könyörög, még ha közben belül a fogát csikorgatja. Már a plébános tanácsolja neki, kérje a válást, de ő csak zokog, és az anyagi helyzetére hivatkozik, kifogásokat keres. Így jut odáig, hogy a végén tönkremenve, a régi naplóiban azt kutatja, hol volt a nagy fordulat.
Holott nem volt nagy fordulat – és ezt zseniálisan ábrázolja mozzanatról mozzanatra a szerző –, egy lassú, öngyilkos menet a végére ért. Melyből az elején még sokáig kiszállhatott volna – de nem tette. A bántalmazó kapcsolatban lévőknek ma már tanítják, hogy ki lehet lépni, de azt is, hogy annak ára van. Jeanne-nak még nem volt kitől tanulnia. A saját szenvedése, reszketése, boldogtalansága nem volt elég. De az ő sorsa még mindig példa lehet a mai nőknek is…
