Majdnem ez az a pozíció, amelyből a kötet minden története íródott, de csak majdnem, mert Háy János túllát a szórt fényen, bele abba, ami pedig tényleg nem is látszik. Az ablakok mögötti emberek döntéseiről van szó: hogy marad a feleség mellett vagy sem, hogy megtartja a gyereket vagy sem, hogy mit tanít a gyerekének a párkapcsolatokról. Minden elágazásnál el kell indulni valamerre, de nem is lehet tudni, hogy van-e jó irány; élni kell valahogy, és ez túl nagy feladat ahhoz, hogy jól csináljuk.
És ugyanez megy a Svábhegyen, az öregek otthonában, a Dzsigerdilen-korabeli Budán, a bogyósgyümölcskertész-korabeli magyar vidéken, a mai Pesten. Nem regény áll össze ebből a csaknem ötven, önálló novellából, a hol és hogyan nem egységes, a kötet mégis szétszálazhatatlan egésszé válik, mert a kamaszok nyűglődéseitől a fiatal házasságtörőkön és rossz mintát örökítő szülőkön és a szerelemre már nem is emlékező öregeken keresztül mégis elérünk a labirintus kijáratához, és úgy érezzük, minden elágazásban álltunk egy kicsit. Minden novella ugyanannak a nagy történetnek egy darabja, az egyik a másik alternatív befejezése, hogy mi lett volna, ha a férj mégis marad, mi lett volna, ha a nő mégis tudja szeretni és így tovább.
Tetemes súly így ez az egész, amit Háy évtizedek óta formált stílusa is egyben tart: a Hozott lélek ebben az ismert nyelvi regiszterben mozog. Hiányos szerkezetű mondatok; hosszú, asszociatív mellékmondatok és a főmondatokhoz való hirtelen visszaugrások; függő beszédben leírt kérdések, amelyekben nem a kérdezés, hanem annak megfigyelése a lényeges aktus; és nevek nélküli megjelölések („mondta, aki utálta az alföldet”, „mondta, aki ott született”). Letisztult, evidensnek ható fundamentuma ez a nyelv a kötetnek, s miként a történetek közös gyökere, úgy a forma is összetartja a novellákat. Amelyek között egyenként, mégiscsak szétszálazva, találni gyengébb darabokat. „Minden kapcsolat omladozni kezd egy idő után” – mondja az elbeszélő A tiszta lap címűben, majd hozzáteszi: „Minden feleség ugyanolyan, ahogyan minden férj is ugyanolyan, minden kapcsolat ugyanoda fut ki, hogy már csak azt érzi az ember, hogy kibírhatatlan a másik mellett élni.” És valóban, rengeteg az olyan szöveg, ami ezt az egyenletet számolja ki újra meg újra. A férfi kilép a kétgyerekes házasságból, mert bár nem akart, a teherbe esett szerető miatt most muszáj, vagy nem lép ki, pedig ugyanezért muszáj lenne, vagy mindezt megelőzendő az abortusz mellett teszi le a voksát. A feleség egy idő után megutálja a férjet vagy a szájszagot, a borostát, amivé a teste változott. És ha úgy tűnik, hogy nem egy szerető miatt lett vége a házasságnak, később akkor is kiderül, hogy de igen, és ha a nő szed tablettát, akkor egy ponton mégis éppen nem szed, hogy jöhessen a terhesség vagy az abortusz. És Háy sokszor mintha csak ismételne, nem helyezi ezt a már több korábbi kötetben és drámában is precízen elemzett képletet új kontextusba, nem világít rá új részeire, és ilyenkor elkezdi felszámolni a történetek máskor olyan elemi erejű érvényességét. Vagy erre a problémára válaszol az egyik írás vége, amely szerint kellenek az „unalmas” történetek is, „hogy tudjuk, melyik az igazán izgalmas mese”?
Az állítással ugyanakkor nem nehéz vitába szállni, épp azért, mert olyan sok az „izgalmas mese”, a nem ugyanolyan feleségek és nem ugyanolyan férjek, és azok a gyönyörű novellák, ahol a körülmények (megcsalás, nemszeretés) ugyanazok, a hatás mégis más, s ez a sokféleség, ez a lehet máshogy talán a lényeg. A férjről mégis kiderül, hogy mélyebben összetartozik a feleséggel, mint hittük, az abortuszklinikáról hazamenekülő nő hasa mégis meghozza a boldogságot, a kiábrándult lány mégis kineveti saját pesszimizmusát, vagy mégis találni egy nénit meg egy bácsit, akiknek sikerült együtt végigjárniuk minden kanyart.
Európa, 2015, 384 oldal, 3490 Ft
