Kísértők hada - Carla Casagrande-Silvana Vecchio: A hét főbűn. A bűnök középkori története

  • - kovácsy -
  • 2011. október 6.

Könyv

Az emberről és társas viszonyairól folytatott középkori elmélkedések középpontjában Nagy Szent Gergely szavaival élve a "a bűnök rettentő sokasága" állt, amely királynőjük, a kevélység vezette seregként intéz összehangolt támadást a szív ellen. A pusztító hadak alvezéreiként szolgáló főbűnöket végeláthatatlan csapatokban követik a többiek: a haragot a viszály, a felfuvalkodottság, a sértés, a lárma, a felháborodás és a káromkodás, a torkosságot az ostoba vidámság, a pojácaság, a tisztátalanság, a szószátyárság, az értelem eltompulása és így tovább.
Az egyenkénti, "mai szemléletű" tárgyalásukra vállalkozó könyvsorozat első megjelent köteteiről már beszámoltunk (Korszerű, kicsinyes bűneink, Magyar Narancs, 2011. szeptember 8.) - egy eredetileg 2000-ben, de magyarul csak idén megjelent - szintén olasz szerzők által írott - összefoglaló áttekintésük különféle középkori értelmezéseik sokszínű rengetegébe vezeti az olvasót.

Az idézett írások többsége kolostorok falai között keletkezett, így aztán a bűnök leírása, értelmezése, képletes megragadása is gyakran a szerzetesi élet hétköznapjaihoz kapcsolódik, a szerzetesi törekvések, érzelmek és indulatok közegében jelenik meg. A kevélységtől hol különválasztott, hol alája rendelt, majd vele összemosott hiú dicsvágy bűnéről így írt az V. században élt Cassianus: "Aki nyíltan böjtöl, azt a hiú dicsvágy zaklatja, de ha a dicsőséget megvetve titokban böjtöl, akkor is az elbizakodottság vétke támad ellene. Hogy a hiú dicsvágy ragálya be ne szennyezze, hosszú imádságait elrejti a testvérek szeme elől; de ha titokban végzi is őket, és senki sem tud róluk, a hiúság töviseit mégsem kerülheti el" - miként a korabeli nyelvezetet a maihoz közelítő, kellemes hangvételű fordításban olvashatjuk.

Nincs hát menekvés, szakadatlanul támad a Gonosz mindenünnen (felütötte fejét, lám, az előző oldalon is): hiába áhítozik hát a kolostor lakója egyre följebb, még az alázatosság erényének grádicsain haladva is könnyen a bűn mélységeibe szállhat alá.

A kolostori háttérben sejthetjük már annak a ténynek a magyarázatát is, hogy a középkori szerzők egyáltalán szükségét érezték, hogy a tízparancsolatban implicit módon megfogalmazott bűnök értelmezésén túl - illetve elvontabb összefüggésbe helyezve ezeket - kifinomultabb módozatokat keressenek az isteni kegyelem elnyeréséhez vezető út akadályainak feltérképezéséhez. Maguknak a főbűnöknek a katolicizmuson belüli eredettörténete homályba vész (a kötet szerzői bevallottan nem vállalkoznak az úttörésre, és a VI. században élt ortodox Evagrioszt jelölik meg a főbűnök "feltalálójaként"), az Arisztotelészre vagy éppen Senecára történő hivatkozások viszont a kereszténységen kívüli gyökerekre utalnak.

Az évszázadok során valamenynyi főbűnnel kapcsolatban születtek olyan eszmefuttatások, amelyek különös súlyosságát, a többi főbűn felé mutató, azokat megalapozó jellegzetességeit taglalják. A harag például (bár az irigységgel rokon) Roger Bacon értelmezésében abban áll egyedül, hogy "semmi köze a jóhoz", még úgy sem, hogy legalább valamilyen - természetesen bűnös - élvezet iránti vágy gerjesztené. Ezen a ponton válik talán a leginkább átláthatóvá a szerzőknek az a szándéka, hogy bemutassák: amikor a főbűnökről szóló diskurzus kikerül a szerzetesi közegből, és szélesebb célközönség felé fordul, az elmélkedések immár kiterjednek a társadalmi kohézió szempontjaira is. Jó példa erre a fösvénység karrierje, ahogy a késő középkorra a szerzők eljutnak a magántulajdon radikális tagadásától Aquinói Tamás gondolatáig, miszerint a pazarló, a vagyon felelőtlen elosztogatója ugyanúgy vétkezik, mint a zsugori. Az egy évszázaddal korábban élt Lille-i Alanus egyenesen greenpeace-es indulattal dramatizálja a természetből kisajtolt felesleg kárhozatos törekvését: "Hallgasd meg, mit mondanak ellened a természeti elemek, és főképpen édesanyád, a föld. Miért sérted meg édesanyádat? (...) Miért gyötörsz ekéddel, hogy százszoros termést érj el? Hát nem elég neked mindaz, amit magamtól adok neked, anélkül, hogy erővel sajtolnád ki belőlem?" Egyébként a fösvénységnek is megtalálták a többi bűntől eltérő sajátosságát: ez pedig a kielégíthetetlensége, hiszen a javak megszerzése csak az újabb javakra irányuló kívánságot ébreszti föl.

A bűnök egymáshoz viszonyítása, lajstromozása, csoportosítása komoly szellemi energiákat mozgósított. Taglalták őket a lelki tökéletességtől történő eltávolodás folyamatának lépcsőfokaiként, súlyosságuk szerint, ahogy a következő benne rejlik az előzőben. Aquinói Tamás - már-már pszichologizáló felfogásban - az emberi akarat irányultságai és tárgyai szerint rendszerezte őket. De maga a hetes felosztás sem számít(ott) mozdíthatatlannak. A XIII. századtól újból előkerül például a korai hármas felosztás, amely gondolatban, szóban vagy cselekedettel elkövetett bűnöket különböztet meg - ugyanebben az időben Duns Scotus például a tízparancsolattal szembeállítva taglalja a bűnöket, miután korábban a hét erény tükrében vizsgálta őket. Miközben egyfelől ezen a nyomvonalon még egyre zajlik a bűnök rendszerezése, másfelől a hét főbűn története a végéhez közeledik. Az egymásra épülő, gyakran színes, életszerű megfigyelésekkel gazdagított elmélkedések gordiuszi csomóját Luther vágja el, amikor kijelenti: a sok gondolati konstrukció mind "gazfickók koholmánya".

Fordította: Falvay Dávid és Gecser Ottó. Európa, 2011, 480 oldal, 3200 Ft

Neked ajánljuk