"Ellene volt minden trükknek" - Tess Gallagher költő, Raymond Carver özvegye

Könyv

A Kezdők és a Befognád, ha szépek kérlek? után hamarosan megjelenik Raymond Carver prózai életműsorozatának harmadik kötete, a Katedrális. Ennek apropóján az író özvegyét és irodalmi javainak gondozóját, a költőként is ismert Tess Gallaghert kérdeztük - egyebek mellett arról, hogyan látja ő a Carver írásainak jótékony megcsonkításával vádolt szerkesztő, Gordon Lish szerepét.

Magyar Narancs: Gordon Lish szerkesztési módszereiről finoman szólva is megoszlanak a vélemények. Sokan az írók rémét látják benne, aki öntörvényűen járt el, és a saját képére formálta Carver novelláit, mások viszont a nélkülözhetetlen, jótét munkatársat. Ön hogy látja?

Tess Gallagher: Mindenkinek szüksége van szerkesztőre, és meggyőződésem, hogy életének egy bizonyos szakaszában Lish rendkívül nagy segítségére volt Raynek. De miután Ray felhagyott az ivással, és kezdett talpra állni, az addigi kapcsolatuk is megváltozott. Ray tehetsége túlnőtt a mentorán, akire már másképp volt szüksége, mint korábban. Lish erre keserűséggel reagált, s már-már kétségbeesett igyekezettel azon volt, hogy még nagyobb teret követeljen magának szerkesztőként. Azok a húzások, változtatások, amiket a What We Talk About When We Talk About Love című kötet novelláiban eszközölt, az esetek többségében minden határon túlmentek. De az olvasóra van bízva, hogy igazságot tegyen. A Lish által szerkesztett változat mellé immár odatehetik annak szerkesztetlen változatát: a Kezdőket. Tizenkét évembe telt, mire kiharcoltam, hogy megjelenjen. Érdemes talán a The Bath és az A Small, Good Thing (Jól jön ilyenkor az a pár falat) összevetésével kezdeni.

MN: Míg a Jól jön ilyenkor az a pár falat és a Katedrális című novelláit Carver a kedvenceiként emlegette, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy számos írásából viszont idővel kiszeretett.

TG: Ray mindig a legfrissebb írását nevezte meg kedvenceként. És voltak valóban olyanok is, amiket kevésbé kedvelt, amiket Gordon Lish szerkesztői túlkapásai miatt kevésbé szeretett.

MN: Carver leginkább az íráshoz nem túl ideális életkörülményeivel magyarázta, hogy pályája elején miért épp verssel és novellával, és miért nem regényírással próbálkozott. Mint mondta, azért, mert ezeket egy ültő helyében is be tudta fejezni. A későbbiekben is ez maradt a munkamenet?

TG: Ez maradt, igen, persze egy-egy ilyen ülés akár egy teljes napot is betölthetett. A reggeli kávé után szeretett nekiülni, és ha az írás megkívánta, akár éjszakába nyúlóan is dolgozott; nem nyugodott, míg a történet íve papírra nem került. Ilyenkor csak rövid időre szakadt el az írástól; átfutotta a napi postát, kávészünetet tartott, vagy néhány szót váltott velem. Azt hiszem, a befejezésekkel küszködött a legtöbbet, akár harmincszor is átírt egy történetet. A küszködött lehet, hogy nem is a jó szó ide, inkább úgy mondanám, hogy a legnagyobb nyomás mindig a történet vége felé nehezedett rá, hogy a végkifejlet megfeleljen a szereplők addig bejárt útjának. Nagyon is előttem van, amikor séta közben a Morse Creek River partján valamelyik története befejezésén tanakodunk. Több befejezésen is dolgoztunk így együtt. Volt, hogy jegyzeteket írtam a kéziratai végére, volt, amit fel is használt ezekből. Amit nem állhatott, az a meglepetésszerű, az O. Henry-féle befejezés (az O. Henry néven alkotó William Sydney Porter híres volt novellái csattanós befejezéséről - K. G.). Ellene volt minden irodalmi trükknek, így az olyan befejezésnek is, aminek nincs fedezete. Azt vallotta, hogy minden az olvasóra tartozik. Az olyan eszközöknek, amik csak arra valók, hogy feldobjanak egy történetet, semmi keresnivalójuk nem volt nála. Minden mondatnak a történet egészét kellett szolgálnia. Élénken él még bennem, ahogy az utolsó története, az Errand befejezésén dolgozunk, s hogy mennyire boldoggá tette, amikor végre megtaláltuk a helyes utat a végkifejlet felé.

MN: Carver prózájára a minimalizmus vagy a K-Mart realizmus (K-Mart: olcsó termékeket árusító amerikai áruházlánc - K. G.) címkét szokás ráaggatni. Maga a szerző mit gondolt ezekről?

TG: Maga a szerző utálta mindkettőt.

MN: Noha regényt Carver végül egyet sem írt, azért voltak ilyen irányú kiadói próbálkozások: egyszer előleget is kapott egy megírandó regényre. Mi történt?

TG: Leadott néhány oldalt az előleg fejében, de semmi több. Ez közvetlenül azután történt, hogy felhagyott az ivással, és Texasban, El Pasóban kezdett tanítani. Belekezdett a regénybe, de az élete, a mi közös életünk oly sok változáson ment keresztül azokban az időkben, hogy nem fért bele egy regény, az a koncentráció, amit egy regény megkövetel. Úgyhogy idővel parkolópályára került az egész, és visszatért a kedvenceihez, a novellákhoz.

MN: Költőként nagyobb ellenállással találkozott a kiadók részéről, mint prózaíróként?

TG: Rayhez legalább annyira közel állt a vers, mint a próza, ha nem közelebb. Amikor 1983-ban elnyert egy jelentős irodalmi ösztöndíjat, próza helyett verseket kezdett írni, meg sem állt 200-ig. Olyan, első osztályú költészeti magazinok hozták a verseit, mint a Poetry, a halála után pedig a The New Yorkerben is megjelentek versei - bizonyára büszke lett volna, ha látja. Szemben a prózával a költészet nem fizet, így természetes, hogy a kiadás szempontjából a versek másodlagos szerepet játszottak a novellákhoz képest. Engem azonban nagy boldogsággal tölt el, hogy volt egy költői énje is. Az utolsó könyve egy csodás verseskötet volt, A New Path to the Waterfall volt a címe.

MN: A novellák alapján készült játékfilmekről mi a véleménye?

TG: A Rövidre vágva briliáns film, nem úgy, mint az Everything Must Go (Will Ferrell nemrég bemutatott filmje - K. G.). Ray alaposan próbára tette Altmant, cserébe viszont Altman a kilencvenes évek Amerikájának levegőjét, annak is valami nyers fanyarságát adta Ray történeteihez. Szeretem, ahogy a történetek egymásba fonódnak, ahogy a történetek nyers szövetén át mint apró nyilak, úgy hatol át a humor és a gyengédség.

Neked ajánljuk