Magyar Narancs: A Kik vagytok ti? címben mintha ott rezonálna az Így írtok ti. Tudatos?
Háy János: Nem. A cím csak azt jelzi, milyen szándékkal íródott a könyv. Hogy tényleg tudni akarok valamit, mondjuk azt, hogy valójában kik bújnak meg a szoborszerű idegenségben.
MN: Szerb Antal óta nemigen nyúltak forradalmi szándékkal a magyar irodalomtörténethez. Mostanság itt van Nényei Pál Az irodalom visszavág vagy Nyáry Krisztián Magyar irodalmi szerelmeskönyv-sorozata is. Ők hatottak rád?
HJ: Se hatás, se ellenhatás. Az első szövegeket folyóiratok vagy épp a PIM felkérésére írtam. Amikor már négy vagy öt ilyen volt, egyszer csak bevillant, mi lenne, ha végigírnám a teljes magyar irodalmat. Mindig is szerettem volna esztétikát írni, ilyen elméleti cuccot. Van bennem affinitás az okoskodásra. De végül rájöttem, én csak szerzőkön és műveken keresztül tudom megmutatni, hogy mit jelent írni, hogyan születik a műalkotás.
MN: Hány év van ebben a könyvben, és hogy dolgoztál rajta?
HJ: Egy alkotóra átlagban ráment három hónap, és nem napi nyolc órában. Harmincketten vannak benne, szóval ez kb. 96 hónap. Az elmúlt öt év szinte csak erről szólt, még ha írtam is mellette egyet-mást. Az ilyen munkának van egy szigorú rendszere. Végig kell olvasni életműveket. Persze van, amit ledaráltam, van, amibe belefeledkeztem. Aztán át kellett futni a szakirodalmat, s utána jött a végiggondolás, hogy miért érdemes nekem újraírnom Ady Endrét vagy József Attilát? Mit tudok én ehhez hozzátenni? Kutya sok munka volt, de jó volt, hogy volt, mert átsegített olyan időszakokon, amikor lelkileg össze voltam törve.
MN: Számos helyen inkább szépirodalom, mint irodalomtörténet.
HJ: Író vagyok, nem tudok másképp egy feladathoz nyúlni, itt-ott még legendásítok is, mint például Csokonai esetében, de többnyire pontosan követem a tényeket. Az volt a célom, hogy ezek a szerzők eleven arcokként jelenjenek meg, mintha egy sok száz éves izgalmas történet főhősei volnának, s nem tankönyvek elunt alakjai. Azt szeretném, hogy a róluk szóló írás arra inspiráljon, hogy újraolvassuk az eredeti szövegeket.
MN: Új, eddig nem ismert infókat is sikerült kikutatnod egyes szerzők esetében?
HJ: Alaposan utánaolvastam mindenkinek, de a kutatás a tudósok dolga. Nem vagyok irodalomtörténész. Persze számtalan olyan életrajzi elemet emelek be, ami nem feltétlenül köztudott, de mégis fontos vagy érdekes. A művek kapcsán pedig igyekszem új szempontokat felvetni. Nem alakítom át az irodalomtörténetet, mert nem lehet. Nincsenek elfeledett nagyságok, nem fedeztem fel Ezüst Jánost. Csak a hangsúlyokat helyezem át. Hogy nem kell belehalnunk a Buda halálába, ha ott van például az Őszikék.
MN: Elképzelem a jelenetet, amikor egy gimnazista ebben az egyre abszurdabb világunkban, ahol a hazaszeretetre nevelés kerül az előtérbe, felolvassa a könyvedből: „Petőfi egy egoista barom volt.”
HJ: Szerintem a magyartanárok többsége örülni fog ennek a könyvnek, mert épp az a gondjuk, hogyan lehet közel hozni a gyerekekhez a tananyagot. És a Kik vagytok ti? hangvétele tényleg nem tankönyvszerű. Nagyon nem úgy viszonyul a tradícióhoz, ahogy manapság az oktatásban központi elvárásként szokás. Egy-egy erősebb megfogalmazás, ami különben kiragadva félre is érthető, mert a könyv nem pofátlan, de az ilyen erősebb kiszólások megmozgatják a gondolkodást, kilöknek a komfortzónánkból. Ha nem beszélünk bátran és felszabadultan ezekről az egyébként rendkívül kimagasló alkotókról, akkor kivonjuk őket és az életművet a valós diskurzusból. Holott mi más volna az irodalomtanítás lényege, mint hogy megsegítse a műveket abban, hogy hozzá tudjanak szólni az életünkhöz? Elevenség kell. Hogy ezek a valahai kollégák benne legyenek a mindennapjainkban, a magunkról, a világról való gondolkodásban.
MN: Hol van Karinthy, Szép Ernő, Zsolt Béla, Molnár Ferenc, Gelléri, Márai, Krúdy, netán Esterházy vagy Kertész Imre?
HJ: Nem volt szándékom a névsorolvasás. Egy-egy fontos írón keresztül szerettem volna minél többet feltárni korról, életről és életműről, s persze arról, hogy mit jelent műalkotást létrehozni. Ha valahol megírtam például a devianciát, mondjuk, Hajnóczynál, már nem írok Csáthról, pedig eléggé bírom. A szelekció részben egyéni választás volt, részben, mondjuk úgy, szakmai kényszerűség. A kimaradók nem másodosztályúak.
MN: Miközben te a régmúlt íróinak szobrait megpróbálod lebontani, a jelenben máris megszoborodnak az íróink. Legalábbis így látom az idei Libri-díjasokról készült csoportképet.
HJ: A magyar kultúra, mint általában a magyar társadalom is – ugye, ez a kettő nem tud elkülönülten lenni –, rettenetesen konzervatív, az a része is, amelyik modernnek vagy korszerűnek gondolja magát. Mintha arra törekednének alkotók, hogy már életükben felkapaszkodjanak a Parnasszusra, vagy az érinthetetlenek kasztjába sorolódjanak. Egész Magyarországot áthatja a rossz, nem a teljesítménynek, hanem a státusnak szóló tekintélyelvűség, s ettől az irodalom sem mentes. Én soha nem tudtam azonosulni azzal, ha az íróból nemzeti szimbólum, megváltó vagy épp brand lesz. Számomra az író minden művel nulláról kezdi a történetet. Aki aktívan dolgozik, pontosan tudja, bármennyi szakmai gyakorlattal rendelkezik, bármennyi jó melót tett le az asztalra, a jó mű létrehozására nem osztanak bérletet. Sajnos az utóbbi évtizedekben az irodalmi művek értékelésekor egyre inkább a marketingszempontok kerültek előtérbe, és nem a minőség. Akkor vagy menő, ha sokat adnak el belőled. A magyar irodalom a rendszerváltás után seperc alatt kapitalizálódott. Ami műfajilag is átrendezte a terepet. A regény lett a zászlóshajó. Ha azt mondod, költő vagy, olyan szánakozva néznek rád, mint egy csúnyácska háziállatra, az utcára nem visszük le, de azért adunk neki enni.
MN: Fontos neked, hogy tudd, hol a helyed az írótársadalomban? Egyáltalán, manapság ki kanonizál kit?
HJ: Mindig van kortárs kánonépítési szándék, látható, hogy kb. kik vannak benne. Ez általában intézményi hátteret is kap. A ’90-es és a 2000-es években például a Magvető és a Holmi környékén árazták be a szerzőket, most egy szakmán kívüli erő, a hatalom próbálkozik az újraárazással. Az alkotóknak szerintem az az érdekük, hogy több hatalmi centruma legyen a kortárs kultúrának, és az író tudjon ezek között lavírozni, hogy ne kelljen egy hatalomnak se a seggébe bújni. Mert félő, ha egy véleményalkotó hatalmi erő szekerét kezded tolni, művészileg eltaknyolsz, mert önkéntelen megpróbálsz megfelelni. És a megfelelés valószínű következménye a művészi hamisság, hiszen egy rajtad kívüli akarat vagy, mondjuk így, esztétikai paradigma szolgálatában állsz.
MN: Nem tartozol sehová, és nincs is rá szükséged?
HJ: Nem vagyok csoportok elkötelezettje. Hiszek az egyéni felelősségben. Az elmúlt harminc év arra tanított, hogy kevésbé higgyek a csoportakaratokban. Persze néha vállalok közösségi feladatot, s azt igyekszem rendesen csinálni.
MN: A kritikák nagy része elég keményen fogalmaz veled szemben, olykor akár az írói kompetenciádat is kétségbe vonva. Bírod?
HJ: Nem vagyok a kritikusok kedvence. Sokszor tapasztalom meg, hogy a kritikus még a figyelmes olvasásig sem jut el, nemhogy addig, hogy mi volna a magja egy műnek. Sokszor eszembe jut, hogy Kazinczy verőlegényei, például Kölcsey, a kor legjobbjait páholták el, Csokonait és Berzsenyit. Berzsenyi alkotóként ebbe bele is döglött, élete hátralévő éveiben megpróbálta felvázolni, hogyan kell jó kritikát írni. Amúgy persze egy kritikus sem vonhatja ki magát a környezeti hatások alól, ahogyan foglya a saját korlátainak is, például, hogy be van oltva élményszerű olvasás ellen. De mindenki cipelje a saját keresztjét!
A rossz vélemény persze nem esik jól, de nem a kritikus dönti el, hogy esztétikailag hol van a mű.
MN: Hiányoltam, hogy Kosztolányi esetében például nem hangsúlyozod eléggé az antiszemitizmusát, illetve Petriről sem derül ki, hogy valójában szörnyeteg volt.
HJ: Kosztolányi gázos dolgokat csinált ’19 után, ez benne van a könyvben, nem tartom helyesnek, ha valakit kimosdatunk, de azt sem, ha életműveket etikai alapon értékelünk. Molnár Ferenc verte a nőket, és gyűlölte a gyerekeket. Adyval sem szívesen buliztam volna együtt, meg hát József Attilával sem lehetett egyszerű haverkodni. De mindez a mű szempontjából indifferens. Lehetsz köztörvényes bűnöző, egy morális nulla, ettől még van lehetőséged hiteles mű létrehozására. Morálisan egy dolog fontos az író számára: mindent el kell követnie, hogy amit meg akar csinálni, a lehető legjobban csinálja meg.
MN: Te nyilvánosan nem politizálsz, de a Morzsamagyarok, a könyved felütése mégis olyan, mint egy politikai kiáltvány.
HJ: Ez volt a szándék, hogy jelezzem, nem szeretek és nem is akarok politikai megosztottságban élni, ahol pártpreferencia alapján választok olvasmányt, s eszerint kell megkülönböztetnem az embereket. És az irodalom nem ilyen. Tulajdonképpen a legtöbb ember nem ilyen. Bizonyos kérdésekben baloldaliak vagyunk, másokban konzervatívak vagy épp liberálisok. Szomorú azonban, hogy a politika sokak számára vallásként működik, s ez a hívő ember elfogad a pártcsaládjától morálisan elfogadhatatlan dolgokat.
MN: Nagy botrány volt, hogy Horváth Viktor, a Szépírók Társaságának tagja elment tanítani az Orbán János Dénes-féle íróakadémiára. Lehet ezzel a gesztussal a két tábort közelebb hozni egymáshoz?
HJ: Nem hiszem, ez inkább magyarázkodásnak hat. Amúgy Horváth Viktor jó író, engem egyáltalán nem zavar, hol tanítja mindazt, amit ő tud az írásról, az irodalomról. Durván léptek föl Viktorral szemben olyanok is, akik a digitális akadémiáról apanázst vesznek föl, pedig az is állami pénz. A kultúrát európai viszonyok között az állam támogatja, ettől senki sem tud intakt maradni, és nem is kell. Sokan vannak, akik nem vállalnak közösséget a jelenlegi kormányzattal, a könyveik mégis állami támogatásból jelennek meg, vagy a darabjaik államilag támogatott színházakban mennek. Erről, amikor igazságot osztunk és pálcát törünk mások élete fölött, nem kéne megfeledkezni.
MN: A kultúrharcról mit gondolsz? Ki harcol kivel?
HJ: Nem tudom, hogy harcnak lehet-e nevezni, vagy csak érdekcsoportok csatározásának. Alacsony színvonalon zajlik, ezért nehéz hozzászólni. Ráadásul nem teljesítmény és minőség, hanem politikai állásfoglalás alapján csoportosít alkotókat, ami nem tesz túl jót a kultúrának, és félrevezeti az olvasókat, ráadásul olyan primitív, hogy egy ötéves gyerek is be tud szállni a játszmába.
MN: De azért az elég egyértelműnek tűnik, hogy azokat, akik nekimennek Adynak, Esterházynak, valamiféle ressentiment mozgatja?
HJ: Móricz Zsigmondot nem lehet Herczeg Ferencre, Wass Albertre vagy Zilahy Lajosra lecserélni. Nem hiszem, hogy az irodalom szerkezetét mesterségesen, hatalmi akarattal hosszú távon át lehet átalakítani.
MN: De akkor Orbán Viktor sem tudja elvenni a kedvedet?
HJ: Az elmúlt harminc év minden taszító jelensége ellenére én szeretek Magyarországon, szűkebb értelemben Budapesten élni. Még mindig annyi jó van abban, hogy a saját hazámban élhetek, hogy nem kívánkozom más világokba, legfeljebb utazóként.
A közélet a létezésnek csak egy szegmense, méghozzá nem is a legfontosabb. Nem azt akarom mondani, hogy nem lehet róla írni, sőt, a magyar irodalomban a közéleti költészet elég jelentős, közéleti állásfoglalás nélkül egy életmű szinte labdába sem rúghat. Baudelaire-rel vagy T. S. Eliottal jól kicseszett volna a sors, ha magyarnak születnek. Bár pár esszét írtam a jelenkori Magyarországról, íróilag alapvetően nem érdekel a közélet. A belső lelki folyamatok foglalkoztatnak, sorsok, érzelmi játszmák. Ott akarom a létezést megkaparni, ahol tényleg fáj. Amúgy az én életembe már kevésbé tud belemaszatolni a körülöttem lévő politikai hangulat vagy az épp aktuális hatalom.
A pályájuk elején lévő alkotók vannak veszélyeztetett életkorban. De remélhetőleg vannak olyan bátrak, hogy ne hagyják, hogy rajtuk kívüli akaratok irányítsák az életüket.
