Akínálkozó lehetőségek közül nehéz kiválasztani a legmegfelelőbb szót. Van egy könyv, amelynek főszereplője a vagina? Egy könyv a pináról? A punciról? A cím Vagina-monológokat ígér, de már az első írás felénél tudja az ember, hogy igazából a pináról van itt szó, aztán később rövid időre bejön a képbe a punci, végül pedig eltűnik az egész mondvacsinált dilemma, és az olvasó szembetalálja magát egy egymásba kapaszkodó történetszériával, ami sok mindenről szól, kis és nagy fájdalmakról meg örömökről, szorongásokról, a férfiakról, pontosabban a férfiak faszáról, valami utcagyerekes csintalankodásról, de leginkább egy kézenfekvő ötletről: megkérni nőket, hogy beszéljenek arról, ami biológiailag a lehető legegyértelműbben megkülönbözteti őket a férfiaktól. Beszéljenek a pinájukról. Nem lehet tudni, hogy mit forgatott a fejében a harmincas éveiben járó Eve Ensler amerikai drámaírónő, amikor mintegy három éve elkezdte interjúvolni nőtársait pinájukhoz kapcsolódó történeteikről. Valószínűleg valami bujkáló reménykedés, hogy sikerül majd eltalálnia egy gigantikus szabadságmetaforához, egy megrendítő és lenyűgöző formációhoz - egy pinákból emelt katedrálishoz. Katedrális szerencsére nem lett az egészből, de kétségtelenül képződött valami. Esetlen kis tákolmány, aránytalan és egyes részleteiben bizony még ízléstelen is, de mégis figyelemreméltó, és kinek-kinek meggyőződése szerint használható:
