Ez Jánossy cikkén is érződik, aki, érthetően, megpróbálja az inga másik oldaláról is megtenni azokat a reflektív lépéseket, melyekkel helyreállhat a "kritikai egyensúly". Ez persze pszichológiailag értelmezhető igazán, mintsem filozófiailag.
Jánossy felhívja figyelmünket néhány túl üres, túl semmitmondó frázisra, melyekkel a problémátlan kanonizáció aktusát az egyes szerzők megpróbálják alátámasztani-elvégezni, s láthatóan erőfeszítéseket tesz egy retorikailag pontosabb kritikai nyelv használatára, melyekkel az előbbi, inkább esszéisztikus, mint technikai nyelvi produktumokat érvényteleníteni tudja. Azonban néha maga is pontatlan, s egynémely észrevételével nem lehet maradéktalanul egyetérteni.
Jánossy először a film nem következetes, önmagának ellentmondó konstrukciós felállását bírálja. Szerinte a vizionárius prófécia és a realista ábrázolásmód nem férnek meg egymás mellett, a historizmus és a prófécia beteljesítettségének ábrázolása nem alkalmas elbeszélésre, "lényege szerint közvetíthetetlen". Hogy milyen lényegiség lelhető a profetikusságban, azt tudhatjuk, pontosan a történetfilozófiai historizmus beszédmódja posztulálja azt a szubjektumot, mely által eszkatológiáról beszélhetünk. Ennyiben tehát a film tulajdonképpen következetes: önnön premisszái szerint konkludál. Szerintem a Werckmeister harmóniák
nem akar kilépni ebből a beszédmódból,
hanem arra tesz kísérletet, hogy végigjátssza azt a folyamatot, hogy a hamis harmóniákra alapozott európai kultúra miképp teljesíti be önmaga által önmagába kódolt végzetét. A profetikus beszédmód tehát a hamis kultúra immanens retorikája, ennyiben az igazságakarásé is az. Azonban a film mindezt inkább megjeleníti, mintsem közvetíti, s ez nagy különbség, nem válik eggyé tárgyával, hanem elbeszéli azt. Elbeszélni, vagyis megérteni nem jelent feltétlenül egyet az azonosulással, bár kétségkívül van ítélő jellege az elmondás aktusának.
A film ezt a kísérletet realista módon megjelenítve valóban nem tudná végrehajtani, azonban - és ezen a ponton vitatkozom leginkább Jánossy bírálatával - nem is akarja, ugyanis a film nyelve inkább metaforikus, mint metonimikus. A realista anyag felhasználásának, kontextusba rendezésének ugyanis az elrendezése az igazán fontos, nem maga a matéria. Mivel Jánossy a realizmussal a mimetikus ábrázolásmódot jelöli, ezért szerintem pontatlanul jár el. S mivel ez recenziójának legerősebb pillére, számos következtetés bukik el rajta. A metaforikusságra való vakságot Jánossynál az bizonyítja, hogy a "szimbólum-, sőt allegóriafejtést" (mintegy hierarchizálva a trópusokat) lásson egyedül e szinten. Ebben van igazság, vannak helyek a filmben, amikor túl sematikus avagy didaktikus a jelölt-jelölő viszonya, azonban nem igaz, hogy a film ezek nélkül "vékony szálú mese". Egyrészt azért nem, mert nem cselekményszinten történnek a dolgok, hanem gondolati szinten, tehát ezt számon kérni a filmtől nem jogos, másrészt pedig
a metaforikusság ereje
van olyan nagy, hogy feszültséggel töltse meg a filmet. A sűrítettség, a szakralitás ugyanis fontos. Egy istentisztelet szintén vékony szálú mese, de mégsem mondhatni laposnak.
Annyiban tehát igaza van Jánossynak, hogy a film erősen illusztratív, méghozzá a gondolati tartalom szolgálatában. Ezzel a tartalom-forma kettéosztással maga a film lép egy művészetileg kevésbé egységes terepre, s csak egy-két esetben képes arra, hogy a nézőnek ne ez a jelleg domináljon, hanem valami egységet kapjon, mely szerves egység jóval magasabb minőséget, tömörítési jelleget, koherenciát eredményez.
A film hangsúlyozottan megpróbál reprezentatív maradni, nem ítélni. Ennek filozófiai szintű megvalósíthatóságán el lehet töprengeni, azonban ez a szándék magyarázza meg azt, miért nem parodisztikus a mű. Egy érvényes rend árnyékában alakulhat csak ki annak paródiája, s a film pont e rend végéről akar tudósítani, ugyanakkor erőteljes sűrítettsége folytán mindezt egyfajta szakralitásba is burkolja. Az állapotok ember alatti jellege nekem nem szociologikus síkon, hanem ontológiailag volt inkább értelmezhető a film kontextusában. Így az öregember jelenetét sem tudom metafizikai giccsként értelmezni, hanem egy igen telített költői képnek, mivel az ember önaláztatásának utolsó szintjét szimbolizálja. Harrer halála számomra inkább tragikomikus oldalhajtás, a helikoptert pedig szívem szerint kerubként értelmeztem, de ez már az olvasatok különbsége inkább, mellyel nem lehet vitatkozni.
Egyrészt tehát a film illusztrálja az európai kultúra hamisságán alapuló rend széthullásának gondolati, reflektív síkját, annak egyébként számos retorikai elemével, másrészt megpróbál tudósításszerű és szakrális lenni. Nyilván ez így túl sok, és
számos önellentmondó elem
is működik egyszerre. (Ha más nem, ez biztosan posztmodern jelenség a filmben.) Hogy mindez a film hibájaként vagy erényeként róható fel, az szerintem fogasabb kérdés annál, hogy egy ilyen re-recenzió keretei közt megválaszolhassam, ha egyáltalán meg tudom, ugyanis sokkal alaposabb elemzés szükségeltetik hozzá.
Talán az értelmezés ilyenformán elbizonytalanított aktusa váltotta ki azt a zajos reakciót, melyet Jánossy az éhség önmagával való elteléséhez hasonlít. De azért érdemes lenne megfontolni a fentieket, nem is szólva arról, hogy aki leírja a "szellem" szót, az ne vesse senkinek a szemére az igazságakarás igényét.
Dercsényi Dávid
