A címbeli, szirupos bókként aligha értelmezhető kifejezést Witold Gombrowicz írta Naplójában Borges műveiről. Későbbi interjúkötetében, a Testamentumban részletesebben kifejtette fenntartásait az argentin irodalom akkor már világhírű mesterével szemben: "Borges és én, az két külön világ. Ő az irodalomban van otthon, én az életben, én tulajdonképpen irodalomellenes vagyok. [...] Borgesnek akkor már megvolt a maga kis alázatos szentélye, ő beszélt, a többiek hallgatták. Amit akkoriban mondott, nem a legjobb minőségűnek tetszett nekem, túl szűkös volt, túl irodalmi, mindenféle paradoxonok, bonmot-k, ínyencségek, finomságok, szóval valami olyasmi, amit nagyon nem szeretek. Egyáltalán nem kápráztatott el intelligenciája, csak jóval később, szigorúan művészi munkáit (elbeszéléseit) megismerve kényszerültem elismerni értelme és szelleme rendkívüli mélységét." (...)
Az irodalom oktatásában rendszerint azok a szép és jámbor, szívet melengető példák lebegnek a szemünk előtt, amikor az egyik nagy író fölismeri a másik művészi újítását, és kivételes esztétikai jelentősége előtt hódolattal adózik, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Holott a kortárs irodalom sokkal inkább a rivalizáló beszéd tere, ahol a különböző írásmódok többé-kevésbé kizárják egymást, éppen ezért a másik művészi világának megértése/elfogadása jóval több vitát és kritikai fenntartást tartalmaz, mint azt hinni szokás. Persze nem alaptalanul, mert a magyar irodalom meglehetősen szemérmes, elhallgatja vitáit, ezért vagy személyes, vagy ideológiai-politikai síkra tereli át, így nehezen képzelhető el, hogy egy tekintélyes írónk efféle nyíltsággal beszéljen, mint Gombrowicz tette.
Talán ennyire púpozott tanulsága nincs e történetnek.
És hát egyetlen irodalmi tekintély véleményét sem szabad készpénznek venni. Legalábbis nem biztos, hogy jól jár az, aki az éles elméjű lengyel író gyanakvásától felbiztatva kezdi olvasgatni Fernando Sorrentino interjúit Borgesszel. Pedig - első pillantásra - a beszélgetőtárs úgy kérdez, mint egy középfinom zsurnaliszta. Ami elég bosszantó, mert a kérdező nem a beszélgetésre figyel, hanem a jegyzetfüzetére. Azokra a remek kérdésekre, amelyeket feltehetően még otthon írt fel, de a beszélgetés alatt nem ártott volna a felét elfelejteni. Ha például az argentin mester a számára legfontosabb könyvnek Bertrand Russell A nyugati filozófia története című munkáját nevezi, amit egyedüli könyvként vinne az ún. lakatlan szigetre - nos, ez a kérdés már önmagában is a fogalmazásból négyes tanulónak jut az eszébe, de ha már így esett, akkor talán nem ártana visszakérdezni, és nem közvetlenül utána arról faggatni Borgest, mi a véleménye a vietnami háborúról. Persze erről is van valami véleménye az írónak, miért ne lenne, nagyjából ugyanaz, mint a sarki fűszeresnek. Csak ő éppen nem (nagyon) fejti ki.
Nyilván az effajta kérdések érdekelhették a Nobel-díj-bizottság tagjait is, akiknek innen és ezúton is: puszi. Az, hogy az utóbbi fél évszázad egyik legnagyobb hatású írójának nem ítélték meg e díjat, kicsit fárasztó történet. Nem érdemes belebonyolódni, mint ahogy fölösleges mentegetni Borgest, amiért elfogadott egy díjat attól a lánglelkű irodalombaráttól, Pinochettől. Bár aki diktatúrában élt, az körülbelül tudja, mennyire elkerülhetetlen, hogy az ember néhányszor ne fogjon kezet valami véreskezű handléval. Egyébként az interjúkötetnek talán ez az egyik legérdesebb része, amit az író a peronista diktatúra viszonyairól és nyomasztó hétköznapjairól mesél.
Igaz, Borges akkor van elemében, amikor könyvekről van szó. De ezt megtévesztő is vele kapcsolatban hangsúlyozni, mert óhatatlanul unalmas és száraz könyvmolyként jelenik meg előttünk, akivel már könnyen szembeállítható az életismerő író idolja - mintha a könyvek ismerete nem az életre irányulna. A fent említett gombrowiczi oppozíciónak ez a gyenge pontja, pedig amúgy tetszetős. Nem, Borges nagy, független, hedonista és bátor olvasó volt, aki leginkább a szavak közt érezte jól magát. Ez az utóbbi állítás feltehetően igaz minden jelentősebb íróra, ő csak annyiban különbözik tőlük, hogy tudatosabban reflektált saját és mások munkáira. Például válogatott verseinek előszavában mindössze négy-öt versét ítélte olyannak, amelyek későbbi antológiákba bekerülhetnek, és az utókor emlékezetében megmaradhatnak - ami kétségkívül nem tűnik nagy számnak egy másik kultúra felől, ahol harminc-negyvenéves költők már kilóra túlírták Vörösmartyt. Ugyanez a szigor érvényesül, amikor Borges a világ- és argentin irodalom kanonizált műveiről beszélt: rendszerint udvariasan, de igen élesszemű és önálló esztétikai értékítéleteket fogalmazott meg. Ami nem jelenti azt, hogy a Kafka, Dosztojevszkij vagy García Márquez műveiről mondottakkal áhítatosan egyet kellene érteni, csupán érdemes megfontolni érveit. De ennél többet aligha érhet el egy beszélgetés: ráhallgatunk, bizonyos állításaival vitatkozunk, megint mások pedig saját (elő)ítéleteink felülvizsgálatára késztetnek.
Tehát: soha rosszabb löttyöt, mint ez az interjúkötet. És az irodalmár is ember, legalábbis ötven méteren belül néhányukról kiderülhet ez, így nem dönthető el előre, kinek mi való. Ebben picit tévedett a másképpen-zseniális lengyel író.
Somlyó György - akinek múlhatatlan érdemei vannak az argentin költő fordításában és hazai recepciójában - esszéjében olvasható: "García Márquez meséli el egy interjújában azt az anekdotát, amelyben a Buenos Aires-i utcákon sétáló Borgeshez odalép egy járókelő, és nagy tisztelettel azt kérdezi: »Nemde, uram, ön Borges?« »Igen, olykor.«"
Erre a kérdésre - jelenleg - nem ismerek ennél pontosabb választ.
Mészáros Sándor
Fernando Sorrentino: Hét beszélgetés Luis Borgesszel. Fordította: Lattore Ágnes; Európa Könyvkiadó, 2000, 1500 Ft
