A Werckmeister harmóniákról: Tarr-vágás

szerző
Schubert Gusztáv
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nagy mű-e a Werckmeister harmóniák? - kérdezi Jánossy Lajos (Magyar Narancs, 2001. április 5., 28-29. oldal). Költői kérdés, már ha igaz, hogy ízlésekről nincs mit vitatkozni. Nekem nagy mű, neki meg kicsi. A kritika múzsája mentsen attól, hogy megtérítsem. Különben is,

Nagy mű-e a Werckmeister harmóniák? - kérdezi Jánossy Lajos (Magyar Narancs, 2001. április 5., 28-29. oldal). Költői kérdés, már ha igaz, hogy ízlésekről nincs mit vitatkozni. Nekem nagy mű, neki meg kicsi. A kritika múzsája mentsen attól, hogy megtérítsem. Különben is,

minden remekműnek vannak hibái,

nélkülük ugyanolyan hazug lenne, mint a makulátlan werckmeisteri harmónia. A remekmű nem attól remek, hogy tökéletes, hanem attól, hogy olyan érzéki tudásban részeltet - ha képes vagyok elfogadni -, amelyben nélküle nem lehetne részem.

Nekem ez a vita annyiban izgalmas, amennyiben a kritika határait feszegeti.

A kritika természetéből adódóan kanonizál. Nem biztos, hogy jól jár vele, de nem tud másképpen cselekedni. Minden kor, minden divathullám meghirdeti és közzéteszi a maga kánonját és rangsorát, márpedig minden toplistának az a sorsa, hogy idővel köznevetség tárgyává váljék. Merthogy - a szellemi renyheség és a kereskedelmi haszon okán - minden stíluskorszak a csömörig élvezi önnön vélt tökéletességét. Minden kornak és stíluskorszaknak vannak persze remekművei, amelyek túlélik a következő ellentrendet és feltámadnak, de hogy melyek a "nagy mű" kritériumai, azt megint csak pimasz önbizalommal lehetne pontokba szedni. Még a terjedelem sem biztos: egy egyperces is lehet "nagy mű", olykor pontosabban visszaadja a kor szellemét - hogy egy lényeges kritériumot azért mégis megnevezzünk -, mint a sorsok százait hömpölyögtető regényfolyamok.

A kritikusnak mindenekelőtt saját

bírói szerepkörével kell leszámolnia

Elég belevegyülnöm minden évben a vetítések utáni filmszemle forgatagába (ahány ember, annyiféle - megfellebbezhetetlen - vélemény), hogy újra elmenjen a kedvem a "kritikai kritikától", és eszembe jusson: a rangsorolás és az ítéletmondás a kritikának nem érdeme, hanem hendikepje. A jó kritika feltétele, hogy szerzője kiégesse magából a gőgöt, s ne akarja megmondani a többieknek, hogy mit lássanak és mit érezzenek, ha megnézik ezt vagy azt a filmet. Az ember magának kritizál, magának teszi föl a kérdést: miért sodort el vagy hagyott hidegen az, amit láttam. Jó esetben az olvasó kíváncsian beleles a vállam fölött a szövegbe, s kedvet kap tőle, hogy maga is egyedül maradjon a filmmel, s rákérdezzen: tényleg, miért is tetszett?

Jánossynak nem tetszett a Werckmeister, s ez magánügy. Tulajdonképpen az is, hogy miért nem tetszett neki. Vitatkozni azért érdemes vele, mert módszere elárulja, hogy mennyire belénk épült a normatív - külsődleges szempontokból kiinduló - kritika, lázadni is csak szabályok szerint tudunk ellene.

Jánossy is kánonban gondolkodik. Hogy éppenséggel ellenkánonban, attól még dogmatikus marad az érvelése. Azért nem tetszik neki a Werckmeister, mert nem felel meg egy esztétikai tézisnek, miszerint a metafizika és realizmus nem férnek meg egymással. Persze hogy nem, de mégis együtt állnak, példának okáért elég abszurd, hogy hatvanöt kilónyi izom, ín, ideg e pillanatban épp önmagáról gondolkodik. Ez a kettősség a végzetünk és az erőnk, az emberi élet értelmezhetetlen a transzcendencia nélkül, az emberfölötti világ pedig üres nélkülünk. Nem a filmkritika maradt metafizikai éhkoppon, hanem a világ. A nagy kulturális kataklizmák éppenséggel akkor ütöttek be, amikor a testet vagy a lelket feleslegesnek vagy veszedelmesnek ítélték. Egyébként a művészi gyakorlat a bizánci arany háttér eltűnése óta folyamatosan kontrázza ezt a dogmát, a metafizikus tér mindig toszkán vagy a flamand táj képében tárul elénk, a szentek arca firenzei vagy genti nemesek, vagy (gyakrabban) takácslegények vonásait mutatja. Dante pedig szinte az egész korabeli Itáliát bepakolja a föld alá, nem esztétikai megfontolásból, hanem, mert számára a pokol az e világ folytatása. A Werckmeister profán szentsége réges-régi hagyományt emel fel újra.

A földi lét, ha nem több önmagánál, merő mechanikai mutatvány, anyag és energia számszakilag leírható helycseréje. Az "isteni" ember nélkül testetlen gondolat, sorsa nincs, tétje sincs, érdektelen, megfoghatatlan.

A nagy művészet tud e széttéphetetlen kötelékről, a kicsi - nem.

A Werckmeister

nem prófétai mű,

nem is szimbolikus, ellenkezőleg, nagyon is realista. De történetesen egy olyan világot ír le, amely elvesztette a metafizikus tágasságát. A Werckmeister társadalma s minden hőse ettől koldul, kiábrándult értelmiségi, szent félkegyelmű, a kultúrát (vagy inkább a romjait) dúló barbárhad. Mindenkit az elveszett harmóniához való viszonya határoz meg. Senkinek sincs hatalmában, hogy megállítsa a romlást, azt, hogy a lélekkel telített anyagból lelketlen sár legyen. Krasznahorkai könyve ennek a folyamatnak - a test felbomlásának - a diadalmas leírásával zárul, Tarr filmje pedig az utolsó, az emberi-isteni világ egységét még őrző ember - Valuska - "agyhaláláéval". Minden elsimul, mondják éjsötét iróniával, s akkor majd jó lesz, nem fáj majd tovább, ami kiveszett belőlünk.

Mindez valóban túl van a szociológia illetékességi körén. És innen a skolasztikus metafizika sivár okoskodásán. A művészet köztes tartományában járunk: egy nagy mű érzéki mikrokozmoszában, egy alaposan átgondolt, de mégsem tételes igazságokból teremtett világban, ahol semmi sem dermed a kánonok örök bizonyosságába, ahol mindent anyag és szellem küzdelme mozgat, ahol a néző jutalma nem a mindentudás, hanem a kétely.

Schubert Gusztáv

szerző
Schubert Gusztáv
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...