MaNcs, XIII. évf. 17. szám, (2001.04.26. (2001-04-26)
Németországban a nyolcvanas években recsegett-ropogott az evangélikus egyház megcsontosodott épülete: a hívek az utcára vonultak (talán még az NDK-ban is!), reformokat és megújulást követelve. A püspökök, egyházi vezetők a megszokott hangnemben nyugtatgatták őket: bízzanak csak az egyházban, majd az megoldja a problémákat. Erre a legközelebbi tüntetésen megjelentek a táblák: Die Kirche sind wir! "Az egyház mi vagyunk!".
Tisztában vagyok rovatom tematikai korlátaival, úgyhogy nem az Amor Veneris (© Frederico Andahazi-Kasnya, vö. Az anatómus) tárgykörben a lap más hasábjain folyó vitához kívánok hozzászólni, még ha e témához eredendően nagyobb is az affinitásom, mint a gazdasághoz. Nem, most arról az élvezetről ejtenék szót, amit az öncélú rombolás idéz elő bizonyos, a hatalom birtokába jutott egyedekben. Mint például az előző kormány által megkezdett nyugdíjreform lerombolása.
Közkedvelt közíró barátom egy mások által kedvelt lap hétvégi mellékletében idézi a kevesek által kedvelt Kosztolányi képviselőt, aki szerint pártja akár még 16 évig is kezében tarthatja a kormányrudat (Dessewffy Tibor: Kommunikáció: mítosz és valóság, Népszabadság, április 21.). A legnagyobb kormányzó párt elkötelezett hívének erős ferdítéssel sem nevezhető szerző mindehhez hozzáteszi: "És tudják, mit? Lehet, hogy igaza volt."
A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.
Számít-e akár csak egy öltést is az, hogy e hét eleje óta tudhatjuk, melyik képviselő lízingelt Suzuki Swiftet, vagy tulajdonol éppen Trabant 601-est; hogy ki mennyit spórolt össze (pár milliót többnyire), illetve ki mennyivel tartozik az OTP-nek vagy más banknak (pár százezertől pár millióig terjed a skála)? Első pillantásra semmi megrendítő sincs a képviselői vagyonbevallásokban, nagyobb dolgokra jobbára csak olyanoknál bukkanhatunk, akik nagy nyilvánosságot kapott ügyeik miatt nyilván nemigen mertek volna egy használt Zaporozseccel előrukkolni (mint például Torgyán, akinek hatvan-egynéhány milliós adóssága van házépítésből kifolyólag, vagy a Tocsik-ügy kapcsán elhíresült Boldvai ex-főpénztárnok, aki többmilliós havi jövedelmet vállalt be). Amúgy a döntő többségnél semmi különös; bárki, de még a birka szavazópolgár is láthatja, hogy országgyűlési képviselőinknek nincs takargatnivalójuk, jövedelmi helyzetüket tekintve egytől egyig olyanok, mint bármely közepes kisvállalkozó a hazában.
Magyar Narancs: Nincs égető aktualitása annak, hogy leültünk beszélgetni...
Bár az állami cégek hivatalosan a jó megtérüléssel kecsegtető befektetés reményében szálltak be a cégbe, rossz nyelvek szerint a színfalak mögött az apró őrző-védő társaságból mindössze három év alatt biztonsági nagyvállalattá hízó Defend kényszerű államosítása zajlik. Az ok: a biztonsági cég robbanásszerű növekedése (ami a Postabank kilencvenes évek eleji, látványos felfutását idézi) meghaladta mind a Defend, mind pedig - immáron hajdani - gazdájának erejét.
C variánshoz hasonlít). Azóta már a Zöldakció nevű zágrábi környezetvédő szervezet is úgy látja, hogy a horvát kormány egyelőre leállítja a beruházás előkészületeit. A határ menti horvát megyei önkormányzatok is ellenzik a tervet, mindenki azt támogatja (a beruházót kivéve), hogy erőmű helyett inkább közös magyar-horvát nemzeti park létesüljön a folyó mentén. A magyar természetvédelem tízéves erőfeszítése válhatna valóra, ha tényleg így lenne.
Ecikk jó része jogi szőrszálak hasogatásával tölti majd ki a papírt. Az apróságokkal, melyek napilapos tudósításokba terjedelmi okból nem férnek be. Aki nem óhajt beleveszni a részletekbe, átfuthatja a tömör kronológiát (lásd keretes írásunkat), aki még többre vágyik, régebbi lapszámainkban visszakeresheti az előzményeket (Mószertan, 2000. szeptember 7.; A nagy falat, október 12.; Grespik, te ököl, november 16.). A legfrissebb fejlemény az, hogy a Fővárosi Közigazgatási Hivatal nagypénteki határozatában "eddig nem ismert okiratok"-ra hivatkozva, jogszabálysértőnek ítélte, s ezért megsemmisítette a Meixner-iskola működési engedélyét. Ez nem jelent azonnali bezárást: a tanévet "rendesen" befejezhetik - csak épp a szülők nem tudhatják, hogy vajon érvényes lesz-e a bizonyítvány, amit a gyermekük itt kap majd. Az áldatlan helyzetben több szülő az oktatási jogok biztosához készül fordulni segítségért. A működési engedély új eljárásban történő elbírálását egy másik (tehát elvileg nem érdekelt) kerület, Kőbánya jegyzőjére bízta a hivatal. Ennek hamarosan meg kell kezdődnie. Jó esetben ismét működési engedélyt kap az iskola, és jöhet a következő tanév, rossz esetben nem.
Tavaly augusztusban kezdte meg a szokásos vizsgálatot a Gazdasági Versenyhivatal (GV), miután a francia Danone cég kérelmet nyújtott be hozzájuk, hogy engedélyezzék a Győri Keksz- és Ostyagyár megvásárlását a brit United Biscuitstől. A kérelem pontos szövege nem publikus, a versenyhivatal sajtófőnöke azonban állítja: a kérelemben szó sem volt a győri gyár bezárásáról, sőt a Danone "új és szélesebb választékot biztosító termékek bevezetését" a "piacra lépési lehetőségek szélesedését" emlegette. Tavaly év végén a kekszgyár százéves ünnepsége is optimista hangulatban telt: fejlődésről, fényes jövőről beszélt mindenki, az önkormányzat aranyérmet adományozott a gyárnak, ropogtak a nápolyik, vagy ahogy Győrben mondják, a "speciál"; mindenki büszke volt.
GÖDÖLL´Az Iparművészeti Múzeumban (képünkön) és Gödöllőn novemberig kínálnak programokat a Gödöllői Művésztelep alapításának centenáriumára rendezett kiállítások. Május 5-én kortárs képző- és iparművészeti kiállítás nyílik a Gödöllői Kastélyban a magyaros szecesszió első számú műhelyének tiszteletére, 26-án emlékülést és fesztivált tartanak a művésztelep reforméletmódja jegyében, júniusra pedig erdélyi kirándulást szerveznek a gödöllői művészek nyomában (infó: 06/28/422-003).ZENEPIAC 2000 A Nemzetközi Lemezipari Szövetség (IFPI) szerint 1999-hez képest 1,3%-os visszaeséssel 36,9 milliárd dollárt ért el a világ zenei piacának összforgalma 2000-ben.
Újabb sakkmester áll ki gép ellenA 24 éves Vlagyimir Kramnyik októberben egy szuperszámítógéppel vív sakkpárbajt Bahreinban, a Brain Games Network (www.braingames.com) szervezésében. Kramnyik, aki tavaly novemberben megverte mesterét, Kaszparovot, a jelenleg Spanyolországban egymás ellen játszó számítógépek legjobbjával fog megküzdeni.
Québec városa alaposan felkészült a globalizációt ellenző aktivisták fogadására. A boltosok bedeszkáztatták a kirakataikat. Betontömbökön álló drótkerítést állítottak föl kilométerszámra, hogy elszigeteljék a delegációkat a harcias tüntetőktől. Hatezer rendőrt mozgósítottak, és kiürítettek egy egész börtönt a leendő letartóztatottak fogadására. A kanadai titkosszolgák elemükben voltak: már két nappal a hétvégi csúcstalálkozó kezdete előtt semlegesítettek egy mindenre elszánt csoportot, amely egy rakomány baseballütővel, kereskedelmi mennyiségű könnygázzal, villanó és durrogó eszközökkel tartott Québec felé. Közel száz antiglobalistát fordítottak vissza az amerikai-kanadai határról. A mindenki által várt látványos összecsapások azonban így sem maradtak el, a cellák megteltek, sebesültek is voltak mindkét oldalon. Hozta a formáját a fotogén militancia, és egymás mellett tüntettek számos egymással ellentétes - tegyük hozzá: jogos - követelést és sérelmet hangoztató baloldali, környezet- és érdekvédő, anarchista és vallásos szervezetek. Ez a vállalt dolguk: megakadályozni, hogy a globalizáció elsodorja, maga alá gyűrje kis csoportok kicsi értékeit és érdekeit.
Május 4-ig a Műcsarnok összes négyzetméterét a millenniumi tárlatok sorozatába illeszkedő Ipar-Művészet című kiállítás tölti meg. Ez három megközelítési irányból, design, alkalmazott és autonóm területre osztva ad átfogó képet az iparművészet minden ágáról: belsőépítészet, ipari formatervezés, ötvös-, textil-, üvegművészet, restaurálás, díszlet- és látványtervezés. A rendezők bevallott célja, hogy "a századvég-századelő társadalmi, gazdasági helyzetéből adódó objektív létet" vállalva, "a gazdasági ellehetetlenülés következtében ipar hiányában" mutassák be az iparművészet valós útjait, az iparművészek szellemi eredményeit. A kiállításhoz szakmai napok is kapcsolódnak.
Aköltészet a kutyát sem érdekli. Nem biztos, hogy ezt a titkot el kell árulni egy költőnek. Legalábbis nem akkor, amikor a derék, jóravaló és immár tekintélyes költő közlekedési dugóba keveredik. Ezt csak úgy leírom, mert direkt megkért, nehogy még egyszer valami vén szivarnak nevezzem, hanem ezentúl - lehetőleg! - a tekintély szót használjam, ha róla beszélek, aki, mint egy trónoló Füst Milán, ülne a karosszékben, tekintélyesen, és letérdelnének előtte a hódolók, hogy... Igaz, nem egészen ezeket a szavakat használta, de mindenképpen segíteni akarok azzal a valóságon és az irodalmon is, ha például a szivart (mint szót) nem adom egy irodalmi tekintély szájába. A hódolás módjáról nem is beszélve.
Akínálkozó lehetőségek közül nehéz kiválasztani a legmegfelelőbb szót. Van egy könyv, amelynek főszereplője a vagina? Egy könyv a pináról? A punciról? A cím Vagina-monológokat ígér, de már az első írás felénél tudja az ember, hogy igazából a pináról van itt szó, aztán később rövid időre bejön a képbe a punci, végül pedig eltűnik az egész mondvacsinált dilemma, és az olvasó szembetalálja magát egy egymásba kapaszkodó történetszériával, ami sok mindenről szól, kis és nagy fájdalmakról meg örömökről, szorongásokról, a férfiakról, pontosabban a férfiak faszáról, valami utcagyerekes csintalankodásról, de leginkább egy kézenfekvő ötletről: megkérni nőket, hogy beszéljenek arról, ami biológiailag a lehető legegyértelműbben megkülönbözteti őket a férfiaktól. Beszéljenek a pinájukról. Nem lehet tudni, hogy mit forgatott a fejében a harmincas éveiben járó Eve Ensler amerikai drámaírónő, amikor mintegy három éve elkezdte interjúvolni nőtársait pinájukhoz kapcsolódó történeteikről. Valószínűleg valami bujkáló reménykedés, hogy sikerül majd eltalálnia egy gigantikus szabadságmetaforához, egy megrendítő és lenyűgöző formációhoz - egy pinákból emelt katedrálishoz. Katedrális szerencsére nem lett az egészből, de kétségtelenül képződött valami. Esetlen kis tákolmány, aránytalan és egyes részleteiben bizony még ízléstelen is, de mégis figyelemreméltó, és kinek-kinek meggyőződése szerint használható:
Magyar Narancs: Négy fiatal szerepel a filmedben, két fiú, két lány. A lányok vidékről jöttek, az egyik nagyon gyorsan beletalál a pesti világba, a másik meg sehogy. Kik ezek a figurák?
Hogy e kis újabb regényt befejezzük, íme: igaz-e, amit olvashattunk itt? S érdekes épp az utakról, már hogy a kérdéses igazsága (ennek).
Francia filmnapok, április 19-május 2.
Magyar Narancs: Mi fogta meg ebben a történetben annyira, hogy úgy gondolta, érdemes rá négy évet áldoznia az életéből?
Ha az ember váratlanul mély igazságot, saját magára vonatkoztatható üzenetet vél felfedezni mondjuk abban a sorban, hogy "nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot", legjobb gyorsan egy baráti pszichológushoz fordulnia. Mutatis mutandis: a színdarabok és alkotók-nézők viszonylatában is ez a helyzet. Hogy tehát Petr Lébl, "a cseh színház Amadeusa", a prágai Divadlo Na zábradlí (Színház a korláton) rendezője belemerült Csehov Ivanovjába, majd 34 évesen öngyilkos lett, nem teszi búcsúlevéllé az előadást. És mégsem tudok másként gondolni rá.
Kezdjük mindjárt a recenzens nehézségeivel. Az egyik lehetőség, hogy adatokat közlünk a szerzőről, ezzel segítve az olvasót az eligazodásban. Vagy zeneelméleti tudásunkat villogtatva stílusokba, kategóriákba gyömöszöljük a művet, és megmondjuk, hogy mihez képest. Esetleg költői képek, metaforák segítségével megpróbálhatjuk a lehetetlent: leírni magát a zenét.
Az angol-indiai ütőhangszeresről már nemegyszer ejtettünk szót e hasábokon, így eddigi pályafutásáról most csupán tömören. A multiinstrumentalista, producer, DJ és kiadóvezető Talvin Singh (31) a tánczenékhez kötődő "ázsiai underground" vonulat egyik meghatározó alakja. Mint stúdiózenész már a kilencvenes évek közepére rendkívül keresetté vált, ez idő tájt indította be színtérteremtő klubestjeit a londoni Blue Note-ban Anokha néven, majd az ugyanezen címen általa szerkesztett válogatásalbum sikere egyenesen egy major lemezkiadói szerződéshez vezette.
Nincs nagyszínpad, jópofa műsorvezető, V. I. P. együttes. Nincsenek bóvliárusok, mazsorett-lányok, nincs céllövölde, sporthorgászat. Csak sár van. Szél. Autóra emlékeztető tárgyak meg autóversenyzőkre emlékeztető overallos palik. Nap se süt. Ilyen körülmények között lehet a leghatásosabb búcsúlevelet írni, de a vonat alá vetődés is ilyenkor a legbiztosabb, és a kötél sem szakad el ilyen időben. Beszélik, az alsónémedi sztalker "tegnap éjjel fejest ugrott a dögkútba", Dabas azonban nem adja meg magát. A várostól pár kilométerre található Kardos-tanyán nincs tavasztemetés, sírás-rívás meg az ezzel járó depresszió, csak verseny van,
a Viking-szondák felvételein felfedezhető különös objektumokat. Enigmákban a Mars Global Surveyor friss képei sem szűkölködnek, és ezúttal komolyabb tudósok, köztük magyar szakemberek is beszálltak a találgatásba.
