Hiú, hiúbb, kukorelly - mondja magáról egy interjúban.
Azt hiszem, a tekintélyt már kellően megalapoztam ahhoz, hogy érzékelhető legyen ama költői szózatnak a súlya, amellyel a magyarság azonnali és végleges pusztulását jövendölte. Vagy annak egy részhalmazáét, amelyiknek ilyenkor jut eszébe autóba szállni - kivéve természetesen kettőnket, mert részünkről ez teljességgel indokolt volt, elvégre siettünk. S mivel a teljes pusztulás még nem következett be, bármekkora hangerővel követelte is e "halk, alulstilizált lírai beszédforma képviselője", így a várakozás szüneteiben a költészet helyzetéről is szó esett. Vele tudok ugyanis erről a legjobban beszélgetni. Meg más egyébről. Kb. úgy tizenöt éve. Nem, tizenhét, közben utánaszámoltam.
Utólag belátható, talán nem a legmegfelelőbb alkalom volt, hogy Gombrowicz költők elleni pengeéles, bár igaztalan támadását idézzem. Persze nem szó szerint, hiszen egy közlekedési dugóra nincs mindig rendesen felkészülve az ember - de most a megfelelő kötet kéznél van: "Annak, akit kizárólag a hozzá hasonló emberekkel való érintkezés alakít, aki csakis saját környezete terméke, szűkösebb, hitványabb lesz a stílusa annál, aki különféle körökben járatos és különféle embereket ismer. Vagyis a költőkben nemcsak az ájtatosságuk az idegesítő, nemcsak az, hogy nincs bennük semmi ellentételezés, hogy fenntartás nélkül átengedik magukat a Költészetnek, hanem a valósággal szembeni struccpolitikájuk is: szeretnék megóvni magukat a valóságtól, se látni, se elfogadni nem akarják, tudatosan bódult állapotba hozzák magukat, ami nem erő, hanem gyengeség." (Pályi András fordítása)
Hát így. Pro és kontra, hosszasan és konkrétan: mi mennyi - a vita, valamint a dugó dramaturgiája szerint. A kicsi esély is esély, és ez nem egyenlő a jelentéktelenséggel, ez a normál állapot, alig pár száz olvasó, de ebbe nem szabad eleve beletörődni stb. E roppant progresszív tanulságban megnyugodva araszoltunk ki a dugóból.
Magam sem hittem volna, hogy ilyen hamar igaza lesz e szívósságot hirdető költőnek. Tegnapelőtt ugyanis feladtam. Néhány percig. Háromórai várakozás után szinte bárki feladja, hogy versesköteteket csempésszen be egy forradalom utáni, szabad és a demokrácia iránt elkötelezett országba. Vagyis csak száz darab új verseskötet minősül csempészésnek, amit az éber vámosok egyből kiszúrnak, harminc viszont nem, annyi talán lehetséges, de azután kiderül, hogy érvényben van még (?) az "információs törvény", ami szerint a harminc csak hármat jelent.
Mindenesetre addig négy zöld egyenruhás vámos ismerkedett a költészettel. És egy kék ruhás, bilincses, száztíz kilós rendőr, ő dönt majd, csak előbb tanulmányozza. Embert még így könyvet forgatni és verset olvasni nem láttam.
Ilyen tekintet nincs.
Ha kívülálló lennék, elég mulatságosnak tartanám a helyzetet. ("Mint liba a piros kukoricára.") Mint ahogy ezt az egész, már régen elfelejtett és nem múló szovjetóniót.
Nincs tanulság, nem kerekítem ki a történetet, pedig az jó vicc lenne, hogy a rendőr ellopta a verseskötetet, ahogyan az a valóságban történt.
A költészetnek nincs haszna - csak van.
Arra a kérdésre, miért Kukorelly Endrét tartom az utóbbi évtized legautentikusabb magyar költőjének, szerencsére nem egy születésnapi köszöntőben kell válaszolni.
Nyilván elfogult vagyok, mint bárki más, aki verset olvas.
Ötven év? - hát annyi, amennyi. Szinte semmi, bár ezt inkább mondja egy női hang... A java - tegyük fel, miért ne? - még hátra van. Isten éltessen, öregem!
Mészáros Sándor
