Könyv

A franciáknál újra elérkezett az az áthatolhatatlan történelmi pillanat, ami a színházukat visszahelyezte az utcára. Ez időről időre - most éppen tíz éve - nagyon jól megy nekik. A kőszínházaktól elhúzódó, fáradt néptömegeknek itt igazán megadatik a populáris, önfeledt mulatság. A Montpellier-ben és Avignonban zajló két legrangosabb fesztivál, amelyek művészi színvonala megnyugtatóan magas, szinte elefántcsonttorony a Chalon sur Saone-i utcaszínházi fesztiválhoz képest. Engem persze ez utóbbira küldtek, bele az életnek a közepébe.

Ha jól számolom, már negyedszer történik meg, kedves olvasó, hogy van szerencsém beszámolhatni a szegedi Szabad Színházak Találkozójáról - ezúttal a tizedikről -, és hogy te erre nem emlékszel, hiszen két ilyen fesztivál között annyi minden történik veled (ősz, tél, tavasz, ki tudja, mi még), ebből nemcsak az következik, hogy a) szerintem rosszul élsz, és elveszel a felesleges részletekben (tél, tavasz stb.), hanem az is, hogy b) negyedszer beszámolót írni ugyanarról az eseményről még akkor is unalmas feladat, ha - jön végre a lényeg - maga a fesztivál csöppet sem az. Sőt. Jó. Tök jó.

Jáchym Topol a szerkesztő hátoldali jegyzete szerint a kortárs cseh irodalom szinte kultikus jelensége, ami önmagában véve is nagy kedvet csinál az olvasáshoz, elvégre a cseh irodalomról rögtön az jut az eszünkbe, hogy a csehek is szívesen ugrálnak a "kis nép - nagy irodalom" szlogenjével a zakójukon, ahogyan az összes kákáeurópai nép fiai is, leszámítva talán a vendeket és a szorbokat. Az efféle "kultikus jelenség" típusú felvezetés ugyanakkor rögtön el is ijeszt bennünket az olvasástól, mert Hasek, Skvorecky`, Hrabal, Kundera után el sem tudjuk képzelni, mit is jelenthet mindez: hogy a szerző menő pasas, a (cseh) irodalom Brad Pittje, aki a lagzijára egy milkát szór el, vagy hogy a regény milliós példányszámban fogyott el (de ezerben mindenképp), esetleg amiatt, mert a régi nagyok hagyományát folytatva ő is valamelyik prágai kocsmában emelgeti naphosszat a söröskriglit, és hamisítatlan beszélgetőember. Az Angyal elolvasása után viszont már nem nehéz kiókumlálnunk, hogy a "kultikus" kifejezés felhozása - teljesen téves módon - inkább a témára vonatkozik, a regény főhőse ugyanis régi drogos, s mint ilyen virtuális és valós "utazásokat" tesz a (")valóságban(").

Hogy mi a színház, és mi a színház ma, lassan végleg két külön témává válik. Az új kor, így jelen és jövő színháza egyre kisebb mértékben képvisel mutogatható, kirakatba helyezhető értéket, és ez nem tendencia, ez már állapot.

részeg napokrészeg éjekami közelmessze széledlucsok mocsokzokog tocsogöreg majommotyog makogszáraz éjekszáraz napoksara peregsívó homokhomok évekévtizedeksivatagiszele sziszegholott élekholott halokhalott élőélő halottegész valómnemvalóságkoszorú-drótrothadt rózsákamit én csakfélve sejtektudván tudjákmár a sejtekegész lényemlüktet gennyednem fogadnakbe a mennyeknem fogadnakbe a poklokhalálombabelebotlokesetlen beverem orrommint a bohóca porondonvalaki másnem én vagyokki az ágyonhűlten vacogkiben ételnem maradikmár a szájánátal szarikhasa püffedszára száradzsibbad lüktetszíve fáradszikla közönytompa fogolymár csak sugárszike fogjaaztán néhamégis mégisföllobbantjaa poézisde többnyiremégse mégsenem érdeklimár a vég seállandó kínéle tompulbizony már csakegyet gondolbárha végreodalenneés fekünneodalenn e.A vers a Magvető Könyvkiadónál megjelent Amíg lehet című kötetből való. . .

Lapzártánk egybeesik azzal a határnappal, amit Schwajda György kormánybiztos adott magának és az eddigi utolsó pályázat nyertesének, Vadász Györgynek arra, hogy megállapodjanak valamiről, amiből talán kinőhet a Nemzeti Színház nevű, elátkozott épület. E több mint százötven éves történet legfrissebb epizódja idején egy dolog biztos: megette a fene az egészet.

A Szolnoki Szigligeti Színházat nevezhetnénk egyszerűen Schwajda-színháznak is, hisz a direktor személyisége markáns és egyértelmű arculattal, szellemiséggel ruházta fel. Kiszámítható, érték- és hagyományteremtő alkotóműhellyé vált, figyelemre méltó törzsközönséggel és művészi színvonallal, élő legendákat felvonultató színészgárdával terjesztette a kultúrát, prezentálta az egyetemes és magyar drámatörténetet. Eddig mindenképp.

Úgy látszik, a könyv még mindig sokak napi tápláléka, különben nem lehetne megrendezni évről évre a könyvhetet. A fogyasztási szokások viszont a tapasztalat szerint erősen megoszlanak.

Békés megye képviselő-testülete március 31-én - ellenszavazat nélkül - úgy döntött, hogy felszámolja a megyei múzeumi hálózatot. Civilizált országban a jogszabályok lehetetlenné teszik az ilyesfajta cselekedetet, és Magyarország ilyen ország. A döntés ott sérti meg a vonatkozó törvényeket, ahol csak lehet.

Február 3-8. között a Budapest Kongresszusi Központban rendezik a 31. Magyar Filmszemlét. A nyitó előadáson Mészáros Márta Kisvilma (Az utolsó napló) című filmjét, zárásként Szabó István művét, A napfény ízét vetítik, versenyen kívül, a "nem szakmai" közönség a Puskin és a Toldi moziban mustrálgathatja a termést: a versenyprogramban 24 nagyjátékfilmet, 27 kísérleti és kisjátékfilmet és 31 nem fikciós (dokumentum) filmet mutatnak be, s lesznek információs vetítések is.

Beindult a nagyüzem, az elsősök megkapták a kétkötetes olvasó- és daloskönyvet, a postaládába becsusszant a millenniumi év koronás nyitányát megörökítő színes füzet, az előttünk álló, május 26--28-i hétvégén az ország huszonkilenc települése kap millenniumi zászlót valamelyik fontos embertől, miközben ugyanennyi asszony teszi azt, amit egy zászlóanyának tennie kell; a beszédírók a mondataikat, a szobrászok Szent István arcát pofozgatják, a romok megújulást, az emlékparkok kertészeket, a szerencsés művészek ösztöndíjat várnak.

Ne lőjetek! - sikoltja az osztrák Lena, Gustl nője a hangosbemondóba ékes szovjet nyelven az andaui híd osztrák oldalán valamikor 1956 novemberében, az orosz katonák legnagyobb megdöbbenésére. És persze minden magyar menekült sértetlenül hurcolkodik át a szép és szabad világba. És még nem is ez a legkínosabb jelenet az osztrák rendezőmatuzsálem, Franz Antel trilógiává duzzadt etűdjeinek utolsó darabjában. A 87 éves mester már elkövetett egy s mást az osztrák nemzeti mítosz építésének nemes célzatával.

Köszönjük, Olvasó! Derekasan teljesítettél, a faxunk elromlott, de nem haragszunk. Ennyi buta kérdésre ennyi helyes felelet tavaly ilyenkor érkezett utoljára. Szerkesztőségünk természetesen a legtávolabbról sem ért egyet veled, de ha ez vigasztal: önmagával sem. Ezért aztán pillantsunk az alábbiakra, ha másért nem is, pusztán a tisztánlátás végett.

Miközben ölbe tett kézzel lestük, ahogy lestrapált faxunkról gördülnek az 1999 legjeire vonatkozó olvasói válaszok, kérdéseinkkel közvetlenül is megtámadtunk néhány embert. Hogy szerintük mi volt a 90-es évek kultúrájának, kulturális közéletének legjellemzőbb vonása, hogy moziban, színházban, kiállításon, koncerten, tévéből és könyvekből kitől, mitől kapták a legmaradandóbb vagy leginkább felejteni való élményeket, ilyesmik - volt vagy ötven belőlük. Mármint a kérdésekből. Itt meg olvasható három - a válaszokból.