Szeged, július 24-30.
Még ennél is jobban zavar - egyre jobban -, hogy a fesztiválról minden évben megbízható rendszerességgel ugyanaz jut eszembe először: még mielőtt a külföldről (ezúttal főleg Oroszországból) és saját ugarunkról idegyűjtött előadások kerülnének szóba, elsöprő erejű ingerenciám támad, hogy valami mellékessel kezdjem:
a körülményekről beszéljek
És ez - különösen ebben a sajátos, magába záruló kisvilágban (mármint a jó színházéban), ahol ideális esetben a ritka, tiszta lényegre koncentrálás valósul meg - nagyon rossz. A körülmények ugyanis nem színházat jelentenek, nem testeket, nem fantáziát, nem intenzív jelenlétet, hanem a városi tanácsot, a pénztelenséget, a lényeget körülvevő sok butaságot, indolenciát (kreténeket, na), ami - tessék, én is ezzel kezdem - túlnő a lényegen, pedig az egyszerű, világos dolog: színház. Elég már a hosszú mondatokból: Színházba! Színházba! Szegeden nagy hagyománya van e csatakiáltásnak.
Volt már ez a fesztivál nagyhangú is, olyan, amelyik beteríti a várost, és hajlamaitól függően megzavarja vagy felkavarja lakóit. Tavaly és régebben az utcán, a kocsmákban, a Tisza-parton, a Tiszán, a sétálóutcában és a városi közfürdőben is állt a bál. Idén a szerénytelen visszahúzódást választották a szervezők, csöndesebb minden, az előadások megbújnak a játszóhelyeken, két gyönyörű, pusztuló épületben, egy elhagyott zsinagógában (mely egyszer még szabad színházak központjává válhat) és egy szintén romos, egykori bálteremben. Azok, akik nem akarták, idén nem találkoztak tehát a fesztivállal, akik akarták, azoknak meg kellett keresniük, fel kellett fedezniük. Dönteni kellett, hogy akarja-e az ember. A döntés pedig - ez a jó benne - nehéz, elvégre az óriásplakátok inkább a szegedi nyári játékokat hirdetik, ahol Esztergályos Cecília is fellép, ha minden jól megy.
Mit kaphat, aki úgy határoz, hogy a szabadságot (a szabad színházakat) választja? Egy fesztivál kiszámíthatatlan, mint egy jó színielőadás: van, hogy sikerül, de ez csak akkor és ott dől el. Úgy kezdődik, hogy még nem számítható ki a vége: ezt csak a legjobb előadások merik. Ha viszont sikerül, sokkal több, mint az egyes előadások összege. Aki szorgosan látogatta a napi két-három darabot, meg a koncerteket, meg esetleg még a filmeket, az kótyagos lett, még innia sem kellett hozzá (bár lehetett), és örvényként pörgette fel és rántotta magába az esemény.
Mindig az oroszok
a legjobbak, és a szegediek évek óta jó kapcsolatokat ápolnak néhány őrült szlávval, akik mindig újabb társulatokat, újabb előadásokat hoznak. Kár volna egyet is kihagyni. Az Ache sem először lépett fel a régi Hungária Szálló egykori dísztermében: három festő játszik színházat benne, és rögtön bizonyítja, mennyit segít a kívülállás. Eszükbe se jut pszichologizálni, karaktereket formálni, történettel bíbelődni. Kínozzák magukat (ecetivás, tűzbe nyúlás), őrült képeik vannak, és minden játékos baromság, kósza ötlet, mókás, felelőtlen szürrealizmus mély filozófiává válik körülöttük. Színházban nincs igazabb a röhögő bölcsességnél; ha kételkednék ebben, ők meggyőznének. ´k és Oleg Zsukovszkij: ő is járt már itt, és neki is csak szuperlatívuszok járnak. Tisztára olyan ez, mint a foci. Akkor derül ki, milyen ergya az itthoni felhozatal (túlzok), amikor jön valaki messziről, és megmutatja, hányféleképpen lehetne ezt csinálni. Oleg valószínűleg álmában is hihetetlenül intenzív alak, színpadra született mániákus; teste pedig éppen olyan, ahogy egy színész testét elképzelem: nagyon jó. Ösztönös meg tudatos, játékos és egy energiabomba. Mondjam még? Idei egyszemélyes színházában ősembernek vetkőzött, dobolt, táncolt, énekelt, valami fiktív nép teljes mitológiáját előadta, királydrámát és királykomédiát. Fanyaloghatnék is persze, hogy neki ez az intenzitás rutin, és amit láttunk, nem volt olyan átgondolt, ravasz dolog, mint a tavalyelőtti Iskola, de azoknak, akik nem látták, inkább azt üzenem: ha módjuk van rá, ne hagyják ki őt.
A Teatr Novogo Frontára nem fértem be, de akiknek sikerült, azoknak tetszett. Úgyhogy most, rátérhetek végre
a magyar
résztvevőkre.
Az év első előadása az Álló Idő Színháza volt, ők is szegedi különlegesség: a Csillag börtön fegyencei két évvel ezelőtt az Übü királyt játszották, az az előadás mellbevágó volt, megírtam akkor is, játék és valóság ilyen erejű találkozásával nem hiszem, hogy találkozni fogok még. Azóta rendezőjüket kitiltották a börtönből (a negyvenkilós lányka nyilván komolyan veszélyeztette az intézmény biztonságát), minden nehezebb lett. Idén, egyetlen alkalommal, rabok és nem rabok együtt játszottak. A gesztus szép, de az előadásba kis önsajnálat meg áhítat is vegyült, ami rontott a végeredményen. Ám akkor is: le a kalappal, mielőtt lerepül.
Ez volt a tizedik fesztivál. Az évfordulós nosztalgiát két visszatérő előadás, az Utolsó Vonal Piroskája és a Szárnyak Színháza Aisája jelentette. Aisa visszatérhet, ahányszor akar: hiszen minden alkalommal más. Deák Varga Rita egyszemélyes butóbalettje (mely a mi saját keletünk és a távolabbi kelet találkozásából születhetett) ezúttal Szőke Szabolcs zenéjére újult meg. Rítus, mondják. Olyan, mint a lassú, dünnyögő dudorászás hajnaltájban, mondom én. Elringat, kizökkent, képeket indít el abban, aki hajlandó ráhangolódni. Piroska is jó volt, nevettünk, élveztük, játék volt, és nem bántott. Azért jobb lett volna, ha a Szkéné körüli előadások közül inkább valami új kap meghívást: mondjuk a Kórház-Bakony. Annak itt lett volna a helye, emez viszont kissé kilógott a menüből, még akkor is, ha megvolt a telt ház meg a vastaps.
Apróbb
szervezési
difinek tűnik az is, hogy egy este egy helyszínen játszott az Andaxínház és az Artus. Kevés hasonlóságuk elég ahhoz, hogy a néző óhatatlan összehasonlításokba bocsátkozzék, túl sok különbségük viszont biztosítja, hogy ne legyen olyan szempont, melyben az Andaxínház látszik jobbnak. Geltz Péter és társulata mindig ugyanazt játssza; most is, de Táguló pupillák című előadásuk szokatlanul ötlettelen, unalmas és lapos. Az Artus viszont technikás, mint mindig, ötleteik nagy fantáziát mutatnak, képeik izgalmasak, sőt néha meghatók. És nagyon jó táncosok. Azért az a kérdés őket nézve is felmerült bennem (bár nem tudom a választ), mennyi filozófiával szabad megterhelni egy színielőadást. Talán ennek is van felső határa.
Egy Szeged közeli tanyán öt napon át próbált a Nyári Mozi társulata (vagyis Döbrei Dénes és felesége + még ketten), valamint négy francia zenész. Az utolsó estén bemutatták, mire jutottak együtt: Tomato című, konyhai tárgyú produkciójuk inkább performance volt, mint színház, bár a táncosok le sem tagadhatták volna, hogy Nagy József Jel Színházának tagjai. Szerencsére meg sem próbálták. Azt mutatták meg, meddig juthat öt nap alatt egy színpadi termék: ötleteket dobtak fel, kipróbálták őket, és máris léptek tovább a következőhöz. Ennyi volt, ennek jó, de nem több.
Hát, ezek voltak a részletek, nagyjából mindenki szóba került.
A lényeg
mégsem ők külön-külön, hanem az összegük, amit, félek, nem tudok leírni. Ami abban rejlik, hogy most egy-két hétig, míg vissza nem kopom a szép hétköznapokba, szigorúbb leszek önmagammal, szellemesebb másokkal, tüzesebb szerető leszek és szerelmesebb barát. Egy ideig most jobban látom, mi minden hiányzik körülem. Ezt kéne tudnom leírni, hogy ezt hogy csinálták velem.
Deutsch Andor
