Merkel negyedszerre is nyert, de a német társadalmon meg úrrá lett a kétségbeesés. A kettő persze nem feltétlenül függ össze egymással. A stabilitást ígérő, és Németország szebb arcát képviselő kancellár mellett ugyanis harmadik legerősebb erő lett a szélsőjobboldali AfD.
A második világháborút követő „nulla óra” óta nem jutott be szélsőjobboldali párt a Bundestagba.
Az egyes tartományok törvényhozásában persze előfordult már, hogy helyet szereztek a harmadik birodalom iránt nosztalgiát érző, igazán barna csoportosulások, sőt, a Német Nemzeti Pártnak (NPD) jelenleg is van EP-képviselője, de olyan, hogy a Bundestagban is képviselve legyen egy szélsőjobboldali párt – még ha öltönyös, nyakkendős kiszerelésben is –, arra még nem volt példa.
Persze nem teljesen a semmiből jött az Alternatíva Németországért (AfD). Idén ugyanis másodjára vágott neki a német országgyűlési választásnak – 2013-ban 0,3 százalékkal maradt le a képviseletről.
De az akkor még egy másik AfD volt.
A négy évvel ezelőtti választási kampány során mi is leültünk a párt szóvivőjével beszélni, és azt tapasztaltuk, hogy az eurót leszámítva, alig volt olyan kérdés, amiről igazán markáns véleményt fogalmazott volna meg – inkább csak visszafogott populizmus jellemezte, nyitva hagyva az ajtót egy valamivel multikulturálisabb, elfogadóbb szemlélet felé is. Így például arról beszélt nekünk, hogy szeretné, ha a menekülteknek lenne lehetőségük integrálódni a munkaerőpiacon, és eldicsekedett azzal is, hogy pártja rendszeresen szórólapozik melegfelvonulásokon.
A négy évvel ezelőtti AfD viszont a múlté. Az alapítók távoztak, vagy repültek, a vezetést átvette egy etnicista, menekült- és gendergyűlölő kör, amely ugyan még nem teljesen náci (bár német lapinformációk szerint a leendő parlamenti képviselői között lesz jó pár, aki megfordult már extrémebb, a nemzetbiztonsági szolgálatok által is megfigyelt csoportokban), ideológiája inkább a mostani Fideszével rokonítható, de már ezzel is olyan szintű illiberalizmust képvisel, ami példa nélküli a szövetségi köztársaságban.
Nem egy Corbyn
Annyi biztosan látszik, hogy a nagykoalícióban kormányzás nem tett jót a kormánypártoknak, a kereszténydemokraták és a szocdemek is jócskán veszítettek szavazókat. Az Infratest Dimap felmérése szerint például szinte minden pártnak sikerült 400-500 ezer választót csenni a szocdemektől, ők maguk pedig csak a CDU-tól csábítottak át 20 ezret. Martin Schulz kancellárjelölti kampánya elején hiába léptek be ezrek euforikusan az SPD-be, a következő hónapok arról árulkodtak, hogy az Európai Parlament korábbi elnöke nem rendelkezik azzal a vonzerővel (esetleg karizmával) a szocdem táborban, mint külföldi kollégái, Jeremy Corbyn vagy Bernie Sanders. Ráadásul hiába próbálkoztak a szocdemek, a Merkel-Schulz kancellárjelölti vita után több elemző is arról beszélt, hogy a két párt között már alig van lényegi különbség.
Merkel pártja leginkább a liberálisok és a szélsőjobb felé veszített
választókat, méghozzá mindkét irányba több mint egymilliót. Éppen ezért van mit ünnepelnie a liberális Német Szabaddemokrata Pártnak (FDP). Miután négy évvel ezelőtt az egykori királycsináló csúfosan kihullott a parlamentből, kevesen gondolták volna, hogy pár évvel később tíz százalékos támogatottsággal tér vissza – most viszont nagyon is bejött nekik, hogy elkezdték jobbról előzni azt a nagyobbik kormánypártot, amely 2013-ban majdnem felmorzsolta őket.
Irány Jamaica?
Mivel Martin Schulz minden esélytelensége ellenére a kampány végéig kitartott amellett, hogy ő csakis kancellárként vesz részt egy koalícióban, ezért hiába folytatódhatna matematikailag a nagykoalíció, jelenleg úgy néz ki, hogy csak a CDU-ból, a liberálisokból és a zöldekből álló (a pártok fekete-sárga-zöld színe miatt Jamaicának nevezett) hármas koalíció tud működni.
Ez a szövetség viszont nem lesz problémamentes.
Ugyan a zöldek és a liberálisok is a középosztály pártja, értékrendjükben nem sok hasonlóság van.
A zöldek szavazóinak a szociális érzékenység a fontos, a liberálisok az adócsökkentés hívei. Ráadásul mindketten tisztában vannak vele, hogy okosan kell játszaniuk a kormányzás alatt, hiszen Merkelnek tehetsége van ahhoz, hogy magáévá tegye más pártok sikeres programpontjait, méghozzá úgy, hogy a babérokat is ő arassa le. Valószínűleg a liberálisok és a zöldek is szeretnék magukat megóvni attól, hogy a kancellár az ő tollaikkal ékeskedjék, de attól is, hogy szürke, jelentéktelen ellenzéknek lássák őket a választók, így megpróbálnak majd keményen tárgyalni. Nagyon sok idejük viszont nem lesz erre, hisz Merkel már karácsony előtt tető aláhozná a koalíciót.
És közben a dühöngőkkel is kezdeni kell valamit.
A wutbürger, azaz dühpolgár kifejezés egyre elterjedtebb, ha a németek a saját politikájukat elemzik, és őket akkor is komolyan kell venni, ha mindeközben Michael Schlieben, a Zeit Online politikai rovatvezetője arról ír, hogy számos felmérés azt bizonyítja, a németek továbbra is többségükben elégedettek, és pozitívan ítélik meg saját helyzetüket.
Merkelnek elég biztos a helyzete, hiszen a harmadik ciklusa végére is sikerült vonzónak maradnia a választók számára. Sőt, még az ellenzéki szavazók közül is sokan kedvelik, ugyanis az évek alatt egy olyan politikussá sikerült válnia, aki képes túllépni a pártja „régi dogmáin” és változtatni a kormánya energia- vagy társadalompolitikai irányvonalán, ha épp azt látja, hogy a társadalom többsége baloldalibban közelíti meg ezeket a kérdéseket, mint tenné amúgy a CDU bázisa.
Ugyanakkor pont ez a nyitottabb vagy akár balosabb irányultság az, ami sokak szerint az AfD erősödéséhez vezetett. Persze nem úgy, ahogy a jobboldali magyar lapok állítják. Nem az van ugyanis, hogy a migránsok miatt a németek nagy számban megutálták volna Merkelt, vagy az AfD-ben látták volna a megmentőt (persze vannak olyanok is,
főleg a keleti tartományokban,
ahol esetenként harminc százaléknál is többet kapott az AfD), hanem egyszerűen Merkel politikájának középre (vagy balra) tolódásával maradt egy űr a jobboldalon, amit a korábban a küszöböt alulról szagoló pártok siettek betölteni. Hogy ezek a pártok tovább erősödhetnek-e a következő választásra, az kérdéses, hiszen nem úgy néz ki, mintha a németeknek feltétlenül ínséges esztendőkre kellene számítaniuk, miközben a CDU-n belül már készülnek azok, a Merkelnél jobboldalibb, utánpótlás-politikusok, akik a helyére lépnek, ha úgy dönt, hogy 16 év után elég neki a kormányzásból.
A CDU-n belül már melegít az utánpótlás: aligha lesz problémamentes a Jamaica-koalíció
Mit kezd Merkel a dühös németekkel?
