Pedig úgy nézett ki, ott folytathatja, ahol alsó-szászországi miniszterelnökként ruganyos léptekkel, drága öltönyökben, hatvanmárkás Cohibas-szivarral, a Volkswagen menedzsereinek oldalán abbahagyta. De attól, hogy sokat nevetve föllépni show-műsorban, pózolni kasmírfelöltőben és Kiton öltönyben a Life & Style magazinban, csak még idegesebbek lettek, akik amúgy sem értették soha: min nevetgélnek egymás között annyit az ország súlyos gondjait hordozó politikusok?
A még februárban elvesztett hesseni választás minősülhetett könnyű kisiklásnak, de már nem lehetett félreérteni a sorozatos csapásokat szeptemberben a Saar-vidéken, Szászországban, Türingiában és Brandenburgban, amelyekre egyelőre Berlin tett pontot októberben. A mérleg: a szociáldemokraták csak az utóbbi két tartományban, mindkét helyen a kereszténydemokratákkal kötött nagykoalíció tagjaiként maradtak kormányon, de Brandenburgban is elveszítve abszolút többségüket, Berlinben pedig elérve addigi legrosszabb eredményüket.
Külön szégyen: Türingiában és Szászországban harmadik helyre szorultak a minden jóslat ellenére nemhogy elhaló, de egyre élénkülő utód- avagy reformkommunisták, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) mögött; a szászok alig tíz százalékra méltatták, szinte a
jelentéktelenségbe süllyesztették
a szociáldemokrata pártot.
A berlini második helyezés is gyönge vigasz annak láttán, hogy egyetlen egyéni jelöltjük sem tudott saját szavazatai jogán bejutni a várostartományi képviselőházba. Ezt ábrázolva a várostérkép csak három színt mutat: Nyugat-Berlinben a CDU feketéjét, középen, Kreuzbergben a zöldek kis szigetét, Kelet-Berlinben pedig az utódpárt, mert Németországban hagyományosan a szociáldemokratáké a vörös, rózsaszínét. A német főváros választói minden eddiginél világosabbá tették politikai megosztottságukat: Berlin nyugati felében a kereszténydemokraták majdnem ötven, a keletiben az utódkommunisták közel negyven százalékot kaptak - mindamellett újdonságként Nyugat-Berlinben is több mint négy százalékra vitték.
Választási elemzők szerint a vereségek fő oka a szocdem szavazók távolmaradása volt; de az SPD veszített is szavazatokat, balra és jobbra egyaránt bőven, ami a párt alapvető dilemmáját tükrözi. A baloldalnak nem elég igazságos, a megcélzott "új középnek" pedig nem elég barátságos. Hosszabb távon sem néz ki jól a dolog, amennyiben sorozatban igazolt választási tapasztalat, hogy a huszonéves német szavazók egy konzervatív jövőt anticipálva, az átlagosnál jobban kedvelik a kereszténydemokrata pártot. Mára az SPD a tavalyi 41 százalékról 32-re zuhant, míg a CDU/CSU 35-ről 46-ra szárnyalt a közvélemény-kutatásokban. A tavalyi választási győzelem kulcsa, a kancellár népszerűsége pedig a még májusban is 72 százalékról októberre 48-ra zsugorodott.
A tartományi vereségek országos következménnyel is jártak. Odalett az SPD többsége a törvényhozás tartományi kamarájában, a szövetségi tanácsban, ami lehetővé teszi, hogy az ellenzék éppúgy blokkolja vagy alkura kényszerítse a kormányzó pártokat, mint ők tették, amikor még ellenzékben voltak.
A föderalizmus jól megfontolt indoka, a hatalom kiegyensúlyozottsága és tagoltsága nem feltétlenül kedvez a határozott reformoknak. Mert a feladat ugyanaz, mint Helmut Kohl végtelennek tűnő uralkodása utolsó évtizedében, vagyis az adórendszer és a társadalombiztosítás reformjával modernizálni a költségvetéssel pedig takarékosságra kényszeríteni Németországot (lásd keretes írásunkat).
Hogy a tőke olyan, mint a szél, ellene nem lehet, már Alsó-Szászországból jól tudja Schröder. Másfelől viszont ott van saját pártja és a szakszervezetek. A globalizáció követelte modernizáció és a szociáldemokrata tradíció szorításában olyan táncot lejt a német kormányfő, amiért a "mambó-kancellár" elnevezést kapta a sajtótól.
Kormányzásának első éve után úgy tűnik, hogy Németországnak hasznosabb lett volna, amire a kancellár eredetileg készült: az általa vezetett nagykoalíció. Mert a tárgyi kényszerek diktálta és hasonlóképpen elgondolt reformok hogyanjáról könnyebb lett volna kiegyezni kereszténydemokratákkal, a kétharmados parlamenti többség birtokában megtörve az SPD baloldala és a szakszervezetek ellenállását, a középrétegek támogatásával pedig elfojtva a megszorítások áldozatainak hörgését, mint így, a többfrontos harc után légüres térben lebegni, kívül a pártján és választói támogatását is elveszítve.
De már ez is eredmény az induláshoz képest. A választási győzelem követelte egység még eltakarta, hogy a jövendő kormányba előre be van programozva egy intézményesen is alátámasztott személyi konfliktus, az ellentét az akkori nagy hatalmú pártvezérrel és pénzügyminiszterrel, Oscar Lafontaine-nel, amely a szociáldemokrata párt mostanában lecsengő botrányává nőtte ki magát (lásd keretes írásunkat).
Ennél könnyebb volt
elbánni a zöldekkel
Legtekintélyesebb emberük, Joschka Fischer a külügyek irányítójaként a kancellár legfőbb támaszának bizonyult. A kormányra kerüléstől alighanem amúgy is meglepett, a választási győzelem után diadalittas emberjogi és környezetvédő pártot engedékenységre hangolta, hogy elsőként éppen a számukra fontos törvények kerültek napirendre. Cserébe eltűrték mind a származási elvvel szakító állampolgársági törvény felvizezését, mind pedig az "ökoreform" redukálását egyszeri, hat pfennigre korlátozott benzinadó-emelésre. Valamivel nehezebbnek bizonyult, de mára többé-kevésbé sikerült az egykor fundamentalista környezetvédő, Jürgen Trittin megzabolázása is az atomenergia-ipar elleni rohama folyamán. A miniszternek be kellett látnia, hogy a fenyegető kártérítési perek miatt nem lehet már holnap, hanem csak középtávon és kíméletes feltételekkel bezárni az atomerőműveket.
Az alkalmazkodás Németország kormányzásának feladataihoz részben meglepő, részben érthető módon a megöregedett és értelmiségi középrétegként stabilizálódott zöldeknek kisebb gondot okozott, mint a munkavállalók védelme és a szociális igazságosság történelmi hagyományával gyürkőző szociáldemokratáknak. A kormánypolitika színpadát 73 százalékos népszerűséggel magányos sztárként uraló Fischer külügyminiszter átvedlése zöld pacifistából az Egyesült Államok vezette katonai beavatkozások szorgalmazójává, kétségkívül komoly fordulat - a kérdés csak az, miként értékelendő.
Bírálói Kosovónál azt kérdezték: Miért éppen ott? Most az kérdezik: Mit keresünk Kelet-Timorban? Állásfoglalásával a német közéletben is feltűnést keltett Konrád Györgyünk mellett a Der Spiegel nagy tekintélyű kiadója, Rudolf Augstein is azok közé tartozott, akik inkább tiszta lelkiismerettel elnézegették volna még egy ideig a népirtást. Lehet, hogy Augstein öregkorára teljesen meghibbant, de azt gyanítja, hogy ha most lenne a vietnami háború, a zöldek Fischer vezetésével elsőként követelnék német csapatok bevetését, s azt veti hazánk német földön értelemszerűen gyökértelen leszármazottja szemére, hogy most sem akar mást, "mint a nemzetállam megszüntetését és helyette egy USA, közismertebben szólva NATO vezette világrendőrséget".
Mivel a kormány, Schröderrel az élén, súlyosan égeti magát, a CDU-nak nincs más dolga, mint ölbe tett kézzel várni, s néha kegyes kompromisszumokkal, máskor makacs ellenzékként élni hatalmával a szövetségi tanácsban. A kereszténydemokrata párt elnöke, Wolfgang Schäuble még azt is megengedhette magának, amit Schröder csak egyszer, s immár soha: ő is modellt állt, fekete garbóban, a Life & Style-nak.
Sausic Berlin
Aki csak szeretett volna kancellár lenni
Oscar Lafontaine a nyolcvanas években friss, üdítő brízként fújt be a német szociáldemokrácia áporodott otthonába. Csak aztán 1990-ben, már első megmérettetésekor alulmaradt kancellárjelöltként a nemzet nagy, racionális cinikusának szerepében, az egyesülés mámorában virágzó keletnémet tájakat ígérő Helmut Kohllal szemben.
Bár ´94-re már sejthető volt, hogy Kohlt csak Schröder lenne képes megverni, a Willy Brandt egyetlen kedvenc unokájának tartott Lafontaine inkább a politikusként tökéletesen desztillált, íztelen-szagtalan Rudolf Scharpingot nyomta keresztül az általa nem sokra vagy éppen túl veszélyesnek tartott Schröder helyett kancellárjelöltként és pártvezérként.
Aztán amikor kiderült, hogy ez sehova sem vezet, ismét maga vette kézbe a pártot. A Saar-vidéki örökös miniszterelnök újabb kancellárjelölti reményeit lerombolta ugyan Schröder növekvő országos népszerűsége és fölényes alsó-szászországi győzelme a ´98-as országos választások előtt, de Lafontaine ekkor még abban bízott, hogy a közvéleményben egyenrangúként prezentált duó tagjaként a szubsztanciálisan kevésre becsült Schröder árnyékában szürke eminenciásként tarthatja majd kezében a dolgokat.
Ezt két posztnak kellett volna biztosítania. A pártelnökségnek és a Lafontaine által már a kormányalakítás idején szuperminisztériummá kibővített pénzügyi tárcának. Mindamellett már első fellépései, nemcsak német, hanem világgazdasági politikusként, botrányba torkolltak. Az uralkodó közfelfogással és a bevált tapasztalattal ellentétben, előhúzva a szinte már elfeledett szociáldemokrata receptet, Lafontaine keynesi dinoszauruszként, állami újraelosztáson alapuló keresletbővítést követelve rontott be a gazdaságpolitikába. Miközben a német gazdaság hatalmasai rémülten füleltek, rohamot indított a német és a világkapitalizmus két bástyája, a jegybank és a tőzsde ellen. A jegybanknak törvényben garantált függetlensége ellenére a pénzügyminiszter elképzelései szerint kellett volna alakítania, adott esetben gazdaságot élénkítve, de stabilitást feláldozva csökkentenie a központi kamatlábakat. A pénzügyi világrendszert pedig a 21. századra tervezte megtisztítani a romlásba döntő, gonosz spekulációtól. Legkésőbb ekkor már külföldön is felfigyeltek Lafontaine-re. "Európa legveszélyesebb embere?", kérdezte címlapján a brit Sun, az amerikai pénzügyi élet vezetői pedig figyelmeztető hűvöséggel fogadták látogatását.
Schröder nyilvánosan lojálisan, de a kulisszák mögött határozott blokáddal reagált pénzügyminisztere ámokfutására. Idén márciusban Lafontaine hisztérikus lépéssel válaszolt a kancellárság álma után immár szürke eminenciási reményeinek elvesztésére: bejelentette visszavonulását mind a pénzügyminiszteri, mind a pártelnöki, mind pedig a képviselői posztról.
Néhány nappal később Lafontaine szóba elegyedett a saarbrückeni háza előtt lesben álló újságírókkal. Döntéséért a kormányon belüli "rossz csapatjátékot" okolta, majd - a mítoszteremtés szándékától aligha mentesen - kijelentette: "A szívet még nem adják-veszik a tőzsdén, de annak is megvan a helye. A baloldalon dobog."
A döntés, ha ennyiben marad, egyfelől cserbenhagyásnak, másfelől mégis autonóm személyes választásnak minősülhetett volna. A rákövetkező hónapok azonban kicsinyes és sértődött bosszút érleltek. Lafontaine leleplezőnek szánt, de csupán önigazolásba fulladó könyvet írt, na milyen, hát A szív baloldalon dobog címmel. A Schröder-ellenes pamflet teljes mértékben kontraproduktívnak bizonyult; a közvélemény viszolyog, az SPD hörög a konzervatív Springer kiadónál megjelentetett, a Frankfurti Könyvvásáron nagy csinnadrattával tálalt könyv láttán, amelyért Lafontaine 800 ezer márkát kaszált.
