A Nemzetközösség - ebbe tömörül Nagy-Britannia a volt gyarmataival - hétfőn mindazonáltal átmenetileg kirekesztette önsoraiból Pakisztánt, miután Washingtonban visszafogtak kétmillió-négyszáznyolcvankilencezer-hetesszázhatvanhét dollár és negyvenöt cent átutalást, mert nem lehetett nem megnyugtatni az Államok közvéleményét, hogy a demokrácia továbbra is a jó, a puccs meg - értelemszerű - a gonosz. Ezt azért az újdonsült katonai vezető, Pervez Musarraf is kigazdálkodja valahogy, ezen már nem múlik semmi, az ország milliárdokra adósodott el, és nem tegnapelőtt. A gazdaság rendbetételére ugyanis Navaz Sarifnak nem volt mersze, mert már az első adóreform-javaslat hallatára tüntettek a kereskedők. A tavalyi atomrobbantás pedig sok külföldi büntetéspénzbe került. Az egyetlen feltétel nélküli szponzor mindmáig, a puccs után is, Szaúd-Arábia.
A letartóztatandók csuklóira - lapzártánkkor legalábbis - nem katonák, hanem rendőrök helyezik rá a bilincset, a vádak igaz voltáról továbbra sem hadbíróság dönt, a parlament nem ülésezhet, ez igaz, de miről is ülésezhetne ilyen sorsfordító napokban parlament. Az államfő a puccsvezérnek nem felettese, de hát nem volt már a bukott miniszterelnöknek sem, legfeljebb csókosa.
Tehát
mi is a baj?
Kényelmesebb azt kérdezni inkább: mi szól Musarraf tábornok gesztusa mellett vagy ellene? Az érdemdús hadfi - Sarif kormányfő nemzetközi szinten dicséretesen önfegyelmezett, hazai pályán viszont megalázónak minősülő diplomáciai visszavonulásáig - lehetett volna akár a kasmíri győző, ha kis eséllyel is. Maga a miniszterelnök emelte a hadsereg élére már jó ideje, amikor félreállásra kényszerítette elődjét, aki a hadsereg ügyeibe kevés civil beleszólást akart. (Érthető ez olyan országban, ahol a katonauralom a fél évszázados önálló történelemnek úgy a felét teszi ki. Üdvözlendőnek is tűnhetne akár, ha Navaz Sarif a civil beleszóláson nem önmaga túlhatalmát értette volna e tekintetben is, akárcsak az államelnöki, igazságszolgáltatási, területi ügyek távlati elgondolásában.) Ráadásul Musarraf a felső hadvezetés kisszámú nem pandzsábi tagjainak egyike, alulról jött tehát, hiszen tudni való, hogy Pakisztán életét eme tartománya irányítja, szemben például Szinddel, ahol szindiek mellett mohadzsirok, azaz ötven éve Indiából idemenekült mohamedánok leszármazottai élnek. És akkor Beludzsisztánról még szó sem esett, ahol már koalíciós résztvevőként ülnek a helyi kormányzatban ama fundamentalisták, akik videokölcsönzők bezáratásában jeleskednek. Ha viszont igényünk a teljesség, semmiképpen sem hagyhatjuk éppen az Északnyugati Határvidéki Tartományt említés nélkül, ahol a kormányzati javaslatokkal kevéssé gondoló pathán törzsi vezetők a saría szent elveit nem restellik törzsi szokásokkal kötni össze, megengedve szélső esetben, hogy például erőszakolásos ügyekben ne csupán a tettes, hanem az áldozat is lakolhasson halálbüntetéssel.
A síita és szunnita szélsőségesek egymás közti - a fundamentalizmus és bandaharc mezsgyéjén egyre csak a helyüket kereső - gyilkosságos összetűzései most nem is közelítik leírásunk fókuszát, így is leszögezhetjük viszont, hogy Pakisztánt egyetlen országnak nevezni komikus volna.
Van aztán
a korrupció,
amely az ország valamennyi pártját, intézményét és közéleti szereplőjét körbelengi, hiába is ígérte 1997-es megválasztásakor Sarif, hogy ez másképpen lesz. Felállíttatta ugyan az elszámoltatás hivatalát, amelyet viszont saját hivatala alá rendelt azonmód, és nem is kért rajta számon egyebet, mint elődje és egyetlen posszibilis vetélytársa, Benazir Bhutto és férje gyanús ügyeinek felgöngyölítését, ami - csodák csodája - sikerült is. Semmi kétség, hogy nem alap nélkül. Van továbbá egy feudális rendszer, amelynek a társadalom-dermesztő következményeit terület-, oktatás-, miegyéb-fejlesztéssel lehetne orvosolni, ha az újraelosztási logika nem Pandzsábba nyomná elsősorban a pénzeket.
És akkor olyan apróságokról még szó sem esett, mint az afganisztáni fundamentalisták, végső megjelenésükben a tálibok támogatása egy évtizede, emiatt pedig - a kezdeti amerikai lelkesedés kihunytával - a szembekerülés Iránnal, az utó-Szovjetunióval, a Nyugattal, mindenkivel. Majd pedig a tavalyi atomkísérlet, végül pedig idén nyáron Kasmír. A teljes
diplomáciai katasztrófa
A hadsereg sem áll felette a vázolt szomorújátéknak, úgy hírlik, mindinkább iszlamizálódik a fiatal tiszti nemzedék, a korrupció pedig miért éppen a katonákat ne hálózná be. A pillanatnyi nemzetközi várakozásrendszer végül is elvileg indokolt: tessék bejelenteni, milyen ütemterv szerint állíttatik helyre a demokrácia, és akkor a köztes időre kitart a türelem. Csakhogy sajnos nem világos, mi is állhatna helyre, és ha oda, jó volna-e. Formátumos új politikusok nincsenek, felbukkanásuk nem máról holnapra várható. Ha a tisztikar sietve teljesít formális külső elvárásokat, vallott törekvésének, az országsors jobbra fordításának árt. Ha dacolni kezd, marad az elszigeteltség, a gazdasági katasztrófa.
És ott van, ugye, az atomfegyver, Pakisztánban és Indiában is. És India sem a testet öltött stabilitás. Ne fessünk falra ördögöt.
- kovácsy -
