Egotrip
Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Gondolkozik, összetart)
Azon töprengek - könyököm a konyhaasztalon, fejem az öklömön -, hogyan kéne megkímélni magamtól a gyerekeket. Mert az rendben van, hogy sört előttük diszkrét módon már régen nem iszok, a jelenlétükben nem káromkodok, alvilági vagy csupán csak komplett őrült ismerőseimet távol tartom tőlük, feltéve, ha az utcán össze nem futunk. Igen ám, de miként tudnám elintézni, hogy a hi-he-tet-len módon betűéhes, koraérett Dorkám például erre a projektre, a decemberre megjelenő könyvre majd ne vesse mohón rá magát, hogy tudnám azt kieszközölni, várjon evvel a saját érdekében nyolc-tíz évet legalább. Na, nem mintha, de hát azért mégis, ugyebár. Még megroppan a végén az apakép, amelyen kilenc éve, bővülő kerettel, éjt nappallá téve dolgozom, oszt´ jaj nekem: szégyenkezve - vagy ami még ennél is rosszabb - sajnálattal néz le rám. Mondjam azt, hogy nem lányálom a felnőttvilág, hogy itt a szereplők többségükben farkasok; hazudnak és lopnak, büfögnek és basznak, megeszik a nyuszikát? S hogy köztük csak egy éppen olyan - igaz, szelíd - esendő állat az apád? Vigasztaljam, hogy a nyomottság a szorongással egyetemben nem örökletes? Vagy dugjam el előle három évem stilizált, mégis éles lenyomatát, míg meg nem érti, nincs minden úgy, ahogyan az írva van? Vagy hogy úgy van, csak máshogyan? Ingassam meg a szóba fektetett hitét, ebben a korban, éppen én? Cenzúrázzam a lányom előtt magamat? Jelöljem be a könyvjelzővel, gyufaszállal a vidámabb oldalakat, s húzzam alá azokat a mondatokat, melyek jó színben tüntetik fel a papát? Vagy mondjam azt, mint amikor thrillert nézne, hogy amit itt összeírtam, nem neked való? Hogy nem neki való az életem? A dolgok, amik megestek velem? De hát ez meg elég rémületes mint állítás, ha belegondolok, tudd majd kezelni, amikor olvasod, csillagom.
