Lapzártánkkor úgy tudni, hogy Berisha elnököt is elütötte a tiranai rendező pályaudvarra némi késéssel befutó varsói gyors: a balkáni bakter végül is hiába próbálkozott a sínek felszedésével.

Berisha, miután nyilvánvalóvá vált, hogy pártja, a Demokrata Párt a képviselői helyek kevesebb, mint egyharmadával fog rendelkezni az új albán törvényhozásban (a 155 helyből jó, ha húsz kinéz nekik), hétfőn bejelentette lemondását. Sok választása ekkor már nem lehetett, állítólag északon, tradicionális támogatói körében is stabilan vesztésre áll, az egész ország pacifikálásáról álmodoznia is fölösleges, meg amúgy is, túl sok külföldi megfigyelő sertepertélt az országban ahhoz, hogy az 1996. májusi trükköt meg lehessen ismételni. És a kétharmados többség birtokában most a szocialisták fogják úgy írni az alkotmányt, ahogy akarják, és ők választanak majd elnököt is maguknak.

Berisha bukása még akkor is a demokrácia figyelemre méltó győzelme, ha Albániában ennek a szónak - látszatra - nem sok értelme maradt az elmúlt egy évben. Az derült ki ugyanis, hogy egy olyan országban, ahol - még ha külföldi fegyverek védelmében is, de - működik a népképviselet alapintézménye, a többpárti választás, végső soron nem lehet a következő dolgokat büntetlenül csinálni:

a. választási eredményeket nagyiparilag meghamisítani, mint tette azt Sali Berisha 1996 májusában;

b. politikai ellenfeleinket tartósan börtönbe zárni, mint tette azt Sali Berisha a szocialista pártvezetővel, Fatos Nanóval, akit nyolc évre csukatott le; valamint Enver Hoxha özvegyével és fiával, valamint Ramiz Alijával, Albánia őt megelőző elnökével, valamint számos más szocialista párti (és persze: volt kommunista) vezetővel;

c. nem lehet továbbá következmények nélkül hazudni, megfélemlíteni ártatlan embereket, őket meglopni, pénzüket kicsalni;

d. a külföldi hatalmakat az orruknál fogva vezetni, mint tette azt S. B., amikor az Európa Tanács bizottságát a félpályáról indulva gondolta kicselezni, és felajánlotta, hogy hozzanak létre egy nemzeti kerekasztalt, melyben részt vesznek a parlamentből kivonult ellenzéki pártok is - de csak hogy végül saját magát tegye meg kerekasztali elnöknek, és tegyen mindenki másra -, ám nem inalt messzire ezzel sem;

e. és végképp nem lehet mindezek után polgárháborút szítani, etnikai konfliktusokat kavarni ott, ahol nem muszáj lenniük.

Az albán válságból végül is nem lett akkora nagy baj, mint amekkora lehetett volna. Nem lett belőle - legalábbis lapzártánkig nem - igazi polgárháború. Az ellentét a toszk dialektust beszélő déliek és a geg dialektust beszélő északiak között, úgy tűnik, mégsem olyan áthidalhatatlan, hogy arra egy monstre, szépen strukturált öldöklést lehessen bazírozni. Azok, akik a Berisha-párti Észak és a Berisha-ellenes Dél konfliktusát próbálták a január óta történtekbe belelátni, most nyilván a fejüket vakarják: pedig például az északalbán nagyváros, Shkodra már a tavaly októberi helyhatósági választásokon szocialista vezetést választott magának. Nem lett továbbá Albániából regionális konfliktusforrás sem: a kosovói és macedóniai albán kisebbség, köszöni szépen, de egyelőre nem barátkozna Tiranával, ami, ha belegondolunk, bizonyos józanságra vall a részükről. És bár kétségtelen tény, hogy az államhatalom féléves szünetelése a becslések szerint 1500 albán polgár életébe került, az is vitathatatlan, hogy ezalatt az idő alatt egyetlen olyan politikai erő sem akadt - Berishán kívül -, amelyik komoly erőfeszítéseket tett volna a hatalom nem demokratikus, fegyveres megszerzése érdekében. A káosz, ha egyáltalán valahogy, nem puccs, hanem választások útján fog rendeződni, és ez mégiscsak biztató. Az is biztató, hogy a választásokkal egy időben tartott népszavazáson az albánok nagy többsége elutasította a monarchia visszaállítását: a számkivetettségben gyanús fegyverüzelmekbe keveredett Leka trónörököst nem fogják királlyá koronázni, s így az intézményesített önkényuralom is hiába próbálta magát olcsó megoldásként az albánokra tukmálni. És végül: mind Olaszország, mind Görögország a válság kirobbanása óta többé-kevésbé tisztességesen viselkedtek, és nem elhanyagolható segítséget nyújtottak a stabil viszonyok visszaállításához.

A puccs, a polgárháború és a zsarnokság kudarca meg az idegen megszállás lehetetlensége után tehát mégiscsak marad a képviseleti demokrácia. Aminek persze, mondhatják a szkeptikusok, egyszer már sikerült egy helyre kis söpredéket hatalomra juttatnia: mi a garancia arra, hogy most nem ugyanez történik? Arról már nem is beszélve, hogy az új albán kormánynak (és a feltehetően az államelnöki posztra pályázó Fatos Nanónak: Nano vasárnap azt mondta, hogy a miniszterelnöki poszton nem lesz változás, azaz marad Bashkim Fino) olyan feladatokat kell megoldania, amelyek bármely demokratikus rezsimet súlyos megpróbáltatások elé állítanának: a lakosság lefegyverzését és a polgári közigazgatás visszaállítását, a közellátás újjászervezését, a nullára leírt albán gazdaság dekriminalizálását és teljes reformját és a többi. Hogy a szocialisták mennyire lesznek képesek mindezt másképp abszolválni, mint Berisha Demokrata Pártja, hogy lesz-e jobb ötletük a gazdaság felfuttatására, mint az államilag szervezett fegyver-, olaj- és kábítószer-kereskedelem, és hogy hány öltést izél majd a kormányzásuk alatt a törvényesség, majd meglátjuk. Catherine Lalumiére asszony, az EBESZ-megfigyelők vezetőjének véleménye szerint a választások "ebben a szakaszban elfogadhatók és megfelelők" voltak; belehalni is csak egy ember halt beléjük lapzártánkig. Berisha elismerte a vereséget, sőt azt is mondta, hogy "lojális ellenzéke" lesz a szocialistáknak - ez a kijelentése feltehetőleg egy idejekorán benyújtott kegyelmi kérvénnyel egyenértékű. Ha a szocialisták nem akarják rögtön bezárni, felakasztani, teherautó mögé kötni, már az is valami lesz.

- bbe -

- kp -