Világkörnyezet: Lépéshátrány

szerző
- kyt -
publikálva
1997/27. (07. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az 1992-es Rio de Janeiró-i környezetvédelmi világtanácskozás mostani New York-i utókonferenciájára már eleve csak legyinteni lehetett. Az öt évvel ezelőtti nagy és nemes elhatározásokból alig valami vált valósággá, és a résztvevők csak ennek a ténynek a beismerésében értettek egyet.

Az 1992-es Rio de Janeiró-i környezetvédelmi világtanácskozás mostani New York-i utókonferenciájára már eleve csak legyinteni lehetett. Az öt évvel ezelőtti nagy és nemes elhatározásokból alig valami vált valósággá, és a résztvevők csak ennek a ténynek a beismerésében értettek egyet.

A záródokumentum még csak politikai szándéknyilatkozatot sem tartalmazott, mindössze megerősítette a riói elvet: fenntartható fejlődés egyenlő növekedés plusz igazságos társadalom plusz felelősség a környezetért. Ezzel az általánossággal menetelünk a huszonegyedik századba, tudomásul véve, hogy a környezet rosszabb állapotban van, mint öt éve. Fogynak az erdők és a művelhető földterületek, túlhalásszák a tengereket, tovább növekszik a légkörbe, a földbe és a vizekbe kerülő szennyező anyagok kibocsátása, és még csak körvonalaikban sem látszanak az önkorlátozó nemzetközi megállapodások.

Rióban megszerkesztettek egy két és fél ezer pontból álló ajánlásgyűjteményt, az Agenda 21-et, hogy a különböző szintű közösségeknek legyen mihez tartaniuk magukat a XXI. században is fenntartandó fejlődés gazdasági, szociális és környezeti kérdéseiben. Meg is alakult vagy kétezer faluban és városban a helyi Agenda 21, ami többé-kevésbé a program teljes kudarcának tűnik. Biztos, hogy a fejlett országokban sok olyan település van, ahol agenda nélkül is figyelnek a környezetre, de biztos az is, hogy nem alakult ki a vágyott világhálózata ezeknek a törekvéseknek.

Mi mennyi?

Természetesen nem mérhető könnyen és pontosan, mi és mennyire árt vagy használ a környezetnek. Az adatok egyrészt becsültek, másrészt globálisak, konkrétan nehéz velük mit kezdeni. Itt van például a fajpusztulás, amit már az is bonyolít, hogy nem tudjuk, hány élő faj van egyáltalán, csak becsülik, hogy több millió. Ehhez képest csekélységnek is tűnhet, hogy évente több ezer hal ki, egy részük anélkül, hogy tudtunk volna a létezésükről. De mindegyikük beleilleszkedik -illetve némelyikük csak beleilleszkedett, szegény - valamilyen rendszerbe, és ezek az ökoszisztémák már érintkeznek a táplálkozási lánccal, amelyikben így vagy úgy, de mi is érintve vagyunk.

Amúgy ez az a részkérdése a környezetvédelemnek, ahol a legtöbb történt az elmúlt néhány évben. A világ természetvédelmi területei együttesen már egymillió hektárra terjednek ki, ami akkora, mint az Egyesült Államok. Vagyis ekkora területen igyekeznek nem belenyúlni az élővilágba, és másba sem, csak ha muszáj. A fajok sokféleségének fenntartása mellett született egyébként állásfoglalás néhány hete egy afrikai konferencián is. És valamivel lassabban vágják ki a trópusi őserdőket, évente 12 millió hektárt (korábban 16 milliót).

A pusztulásában is óriási fajsokaságot másfelől egyáltalán nem fordítja hasznára az emberiség: az ehető növényfélék közül négy (rizs, búza, kukorica, krumpli) adja az elfogyasztott kalóriamennyiség felét. A mellőzött növényeknek legfeljebb az szolgál vigaszul, hogy orvosságokhoz, kozmetikumokhoz és főleg haszonnövények nemesítéséhez lehet használni egy sor olyant közülük, amelyek a szegény országokban nőnek, viszont a génállományuk hasznosításához a gazdag országokban van meg a tudományos eszköztár. De akkor most kié a tulajdonjog? Ebben a dologban alig van elmozdulás, vagyis nem történik semmi, kihasználatlanok maradnak azok a lehetőségek is, amelyek azért értelmesebbé tehetnék a viszonyt a környezethez. Például hogy a növényeknek adnák a tulajdonjogot, az egy milyen szép gesztus volna.

A fajok eltűnésének szélső esete az elsivatagosodás - egy olyan probléma, amelyről csak hisszük, hogy messze van tőlünk. Nem arról van szó, hogy szélesednek a meglévő sivatagok, hanem olyan három és fél millió hektárról, ahol eddig ember élt, és ahol pusztul a talaj, fogy a víz és előbb-utóbb nem lesz semmi. A probléma vagy száz országot, egymilliárd embert érint.

Gáz van

A legnagyobb kudarcot a százhatvanöt ország által aláírt klímakonvenció hozta. Úgy hangzott az 1992-es fogadalom, hogy az üvegházhatást, vagyis a klímaváltozást (felmelegedés, aszályok, árvizek) előidéző gázok kibocsátásának mértékét 2000-ig leszorítják az 1990-es szintre. Ezzel szemben ezekből a gázokból (elsősorban a szén-dioxidból) azóta is egyre több és több kerül az atmoszférába a gazdag és a szegény országokban is. Az eddigi tendenciák azt sugallják, hogy 2010-ben másfélszer annyi ilyen gázt bocsát ki a világ ipara és közlekedése, mint 1990-ben. Csak fél tucat ország tud komolyabb eredményeket felmutatni ezen a téren. Nagy-Britannia például, mert az ipara átállt a szénről a földgázra; Németország, mert bezárt egy sor, amúgy is veszteséges keletnémet nehéz- és vegyipari üzemet; Svájc, mert megengedheti magának.

Eközben már a politikusok szintjén is világossá vált a probléma, csakhogy nehéz mindenki számára elfogadható megoldást találni. Főleg a szegény országokban nehéz, ahol energiára van szükség a fejlődéshez, és értelemszerűen a lehető legolcsóbb technológiákkal dolgoznak. Pénzkérdés ez is, és a fejlett országok a környezetvédelmi támogatások terén sem teljesítették 1992-es ígéretüket. Így aztán csak folyik a huzavona a gázkibocsátási kvótákról, decemberben külön tanácskozás is lesz Japánban - könnyen megjósolható, milyen eredménnyel.

- kyt -

szerző
- kyt -
publikálva
1997/27. (07. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...