Kultúra

Az idén huszonötödik alkalommal megrendezett bécsi ImPulsTanz fesztivál legizgalmasabb meghívottja évről évre a kanadai Marie Chouinard társulata. Legújabb darabjuk története régi, a világ első költőjéről, aki elveszíti kedvesét, aztán utazást tesz az alvilágba, hogy lemondhasson róla megint.

Az 1993-as Bayreuthi Ünnepi Játékok Trisztán-felújításának rendezésére Wolfgang Wagner az 1976-ban botrányos, azóta utolérhetetlen remekké avatott Ring rendezőjét, Patrice Chéreau-t kérte föl, aki visszautasította a feladatot. "A Trisztán megrendezhetetlen, az egy rádiódarab" - mondta.

A punk halott, a Sex Pistols újra koncertezik, Johnny Rotten megint hetente hívja fel magára a figyelmet valami elcseszett botránnyal (legutóbb egy nyári fesztiválon a Bloc Party énekesével verekedett össze), mi meg bízunk benne, hogy az eredeti felállásban játszó Pistols olyan lesz a Szigeten, amilyennek lennie kell: egyszerű, magával sodró és végtelenül paraszt. Olyan, mint Johnny Rotten maga - az ő életében és életrajzi könyvében nincs helye mellébeszélésnek, finomkodásnak és visszafogottságnak.

Bár az eredetileg amerikai, de mostanra már Belgiumba költözött, iszonyúan meghízott Dwid Hellion énekesen kívül színtisztán európai kölykökből álló Integrity annyira vette haknira a koncertet, amennyire csak lehetett, még így is tátotta a száját mindenki. Fejben gyorsan kiosztottam nekik a világ legtaplóbb zenekara címet: pontosan ezt a mogorva, tufa metalcore-t tudnám elképzelni a Rejtő-könyvekben a kocsmai verekedések aláfestéseként; Hellion énekhangja érzékletesen reprezentálja azt a pillanatot, amikor a nagydarab kidobóember hátán eltörik az első bárszék.

Ha valaki még nem tudná, a Zsámbéki Színházi Bázison idén Szentivánéji álom-tematika van. Minden szárnyas azt rikácsolja már az erdőben, a rakétasilók között, hogy: "Nem szeretlek, soha nem is foglak" - képzelhetik.

Nietzsche egyik Wagner-ellenes kirohanásában arra jut, hogy neki olyan zene kell, ami nem izzad, és igenli az életet. Lássuk!

Alighanem jobb rögvest a legelején túlesni az evidenciák kötelező felemlegetésén, vagyis elsütni mindazon patronokat, amiket már a hangverseny előtt teljes bizonyossággal lajstromba foglalhatott bármely élelmesebb sajtómunkás. Nos, az operaénekesi megakoncert merőben problematikus műfaj, ráadásul a szervezés munkája, mint hazánkban mindenkor, ezúttal is jócskán hagy maga után kívánnivalót. Valamint: a 67 esztendős tenorfejedelem hangja már nem a régi, ám a művész közmondásos muzikalitása és túlcsorduló személyisége most is kipótolja az esztétikai fogyatkozásokat, s hozzá énekel operát, operettet és hispán zarzuelát, nekifut a magyar nyelvű dalolásnak, majd az obligát ráadásszám, Lara Granadája után boldog meghatottsággal fogadja az egybegyűltek álló ovációját. Mindez tehát tény és való, ám fájdalmasan keveset árul el a múlt szombati eseményről, s egyszersmind a teremtés Plácido Domingo nevű mesterremekéről.

1968 a magyar filmművészetben - egyebek mellett - két színész (pontosabban egy színész és egy táncdalénekesnő) nagy éve volt. Balázsovits Lajos vörös inge a Fényes szelekből (Jancsó Miklós) máig átvirít a történelmen, s az is fennmarad nyilván még sokáig, ahogy az egészen és merészen énfilmre csinált Feldobott kőben (Sára Sándor) az alkotó önszemélyét adja. Ám mindkét mű már akkor is "történelmi" munkának számított; az ötvenes években játszódtak. Ellenben azok, amikben Kovács Kati játszott ugyanekkor (Eltávozott nap - Mészáros Márta; Fejlövés - Bacsó Péter), kifejezetten helyi idejű darabok voltak. De vajon jól megnéztük-e, hogy milyen szögben tűzött be a nap a parasztház tornácára, ahol a Pestre felszakadt nő, Kovács Kati (az anyján át) önmagát kereste az Eltávozott napban? Esetleg elő tudjuk-e hívni a memóriánk valamelyik lebontásra váró raktárhelyiségéből, hogy valamennyire ugyanez ugyanebben az évben megtörtént egy másik vásznon is? Kovács Kati kilépett a fővárosi munkahelyéről, s lement vidékre a szüleihez, de nem jött be a dolog, így összeállt az autólopásba keveredett Horváth Károllyal (később Charlie) és egy másik hasonfirmával (Miller József), hogy akkor legyenek öngyilkosok. A Fejlövés még igaz történet alapján is született - rendészeti propagandamunkának.

A tikkadt szöcskenyájként legelészők számára erős kihívásnak tűnhet egy bungee jumping, egy raftingtúra (hegyi kerékpározással kombinálva), de akár egy közepes domb megmászása is. A Műcsarnok által szervezett kiállítássorozat megtekintése ugyan nem okoz heveny szívdobogást - hacsak nem akadunk fenn a helytelen írású logóból (na mi van) sugárzó álfiatalos pökhendiségen -, de viszonylag kellemes kalandnak tekinthető. Már az, ami még látogatható a tizenegy valós és két virtuális (interneten, illetve rádióadás formájában elérhető) helyszínen megrendezett programsorozatból: a Gallery by Night egyestés kiállításainak hagyományát követő, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület 50 éves fennállását ünneplő, mindennap más művész (vagy művészcsoport) munkáját bemutató sorozat, egy egyéni kiállítás, s a két fő kiállítóhely, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum. (A neten böngészhető Képzeletbeli gyűjtemény tervezett céljával ellentétben még mindig csak kevés művet mutat be, s erősen zártkörű klubnak tűnik.)

Állhatna persze az alcímben az is, hogy Máté Olgától Joel Meyerowitzig vagy Alfred Stieglitztől Szilágyi Lenkéig, és akkor talán még pontosabbak volnának az idő- és stílusbeli szélső határpontok. Ám ezek kevésbé erős húzónevek, ugyanakkor Máté Olga már-már erején felül szerepel: szélesedik a helye a kánonban. Hagyjuk ezt; miként a katalógus elején a kiállítást kurátoroló Baki Péter írja is, a fotóművészetben nincs időbeli linearitás, a szemléletmódok, a stílusok visszahúzódnak, majd újra előbukkannak, egy-egy alkotó pedig gyakran egy sor irányzatot végigtapasztal, miként ezt éppen André Kertész életműve példázza. Nincsenek szélső pontok.

Acsai Roland boldog ember. Legalábbis negyedik verseskötete a korábbiak depresszív hangütéséhez képest ezt tükrözi. A téma és a hangütés nagyszerűen illeszkedik. Éppen azt sikerül megvalósítani, amit a boldogságversek többségének nem - talán a jó érzékkel használt sötét tónusok miatt -, nem súlytalanodik el és nem válik érdektelenné.

"A döntő többség ott lesz" - jelzi interjúnkban a Magyar Dal Napja kitalálója, Presser Gábor. Hogy ki mindenki lép fel augusztus 11-én, a Sziget Nagyszínpadán három órakor induló dalszemlén, az a keretes táblázatból pontosan kiderül, az alábbiakban a hagyományteremtő szándékú vállalkozás előzményeiről és koncepciójáról esik szó.

Elektro és techno, trance és grime, soul és dzsessz - sőt az alábbiakban még némi folk is szóba kerül.

Kilencedszerre csak öt nap a világzene, ebbe kell beleférnie minden színnek és árnyalatnak, a szó audio- és vizuális értelmében egyaránt.