Horowitz in Hamburg - The Last Concert Hogy a 84 évesen, 1987. június 21-én, Hamburgban búcsúkoncertjét adó Vladimir Horowitz szenvedélyes életigenlő volt, ahhoz kétség sem férhet, noha pusztán az a tény is elkedvetleníthette volna, hogy zsidónak született Ukrajnában. Játéka minden erőltetéstől mentes, maga a hangokból szőtt selyem. Öregfiúként tébolyítóan nehéz darabokat persze nem választott be a műsorba, de kapunk helyette mást: minden maszatolástól mentes éneklést a zongorán, a rejtett belső szólamok felfoghatatlanul plasztikus rajzát, félelmetes ritmikai könnyedséget és rugalmasságot, lefegyverző eleganciát, beszédszerű zenélést, improvizatív közvetlenséget. Így aztán Chopin - általában amolyan katonai viharként előadott - Asz-dúr polonézében nem zavar a sok melléütés, kárpótolnak a játékos elemek, most táncot hallunk, nem a lengyelség egyik dicshimnuszát, inkább társastáncot, mint a könnyűlovasság száguldását, ahogy Liszt írta a darabról. De persze a csúcsot Schumann Kinderszenen című sorozata jelenti. Szavakkal körülírhatatlan az a lábujjhegyen mozgó intimitás (de sosem tipegés!), ahogy Horowitz bevezet a gyerekszobába; az utolsó darab címe (Der Dichter spricht) pedig az egész hangverseny mottója lehetne. Valóban költő szólt hozzánk, az előadóművészet aranykorából. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 1 CD) *****
W. A. Mozart: The Violin Concertos - Sinfonia Concertante Megint bekövetkezik a szinte rutinszerű procedúra, az ember lexikonok után nyúl, hogy ellenőrizze: lehetséges, hogy valaki e darabokat 19 éves korában írta?! Noha fantasztikus technikai körülmények között készült, erre a lemezre nem mondaná Adorno: a tökély barbarizmusa. A hegedűs, Giuliano Carmignola játékában ugyanis sok az esetlegesség, nem is mindig tiszta, a tempói ugrálnak, olykor előrerohan, aztán visszafog, és sok mellékzörejjel játszik, melyeket nem vett ki a hangmérnök. Na de mindezt valami olyan gyermeki kékszeműséggel csinálja, olyan félelmetes jó kedéllyel, hogy az ember rögtön lerohan egy palack jó pezsgőért. Claudio Abbado, aki - noha megtehetné - már régen nem játszik a világ legprofibb zenekaraival, ezúttal a 2004-ben a többek közt általa alapított olasz Orchestra Mozart élén se nem régizenés (noha a hangszerek korhűek), se nem vadul német metafizikus-romantikus (a la, mondjuk, Klemperer, Furtwängler) módon dirigálja ezeket a sziporkázó darabokat, egy nagy operakarmester lendületével és dramaturgiai éleslátásával. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 CD) *****
W. A. Mozart: Symphonies Mindezek az erények kevésbé szembeötlőek az öt Mozart-szimfóniát tartalmazó, 2005-2006-ban készült koncertfelvételeken. Abbado nem dirigálja agyon a fiatalokból álló, bolognai zenekart; talán mindössze ennyit mondott: "Leggieremente, amici miei!" De erre aztán olyan tűzzel robban ki a "Haffner" szimfónia (K. 385) negyedik tétele, hogy mindenki rátölt. Egyáltalán: a lezserség itt nem hányavetiséget jelent, hanem át- és meggondolt könnyedséget, amely mögött nyilván hatalmas munka áll. Ugyane mű második tételében a repetált előkés hangok éppen e látszólagos bohémságtól oly tökéletesek. Mindvégig lenyűgöző a frazeálás tisztasága és plaszticitása, a piano és forte, sőt mezzoforte közti világos, de sosem szájbarágós különbség; és ha eddig a Szöktetés... világában jártunk, a második CD-n már kibontakozik a Figaro és a Don Giovanni világdrámája: a "Prágai szimfónia" (K. 504) első tétele lehetne a világcsábítóról szóló opera nyitánya is, de ez nem Kierkegaard németes démona, hanem emberi, nagyon is emberi. Ám a "Jupiter" szimfóniában ez már kevés, szépen szól, de az előadásból hiányzik a nagyság. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 CD) **** és fél
Joseph Haydn: Symphonies Mozart nagy kortársa életének különböző szakaszaiban írt szimfóniáit játssza Nikolaus Harnoncourt vezetésével a Concentus Musicus Wien nevű világhírű gárda. Meglepő, hogy Abbado bandájával ellentétben néha mennyire ragadós a hangzás, mennyire tapadnak az ujjak, menynyire nem felszabadult a játék - példája lehet ennek az 59-es szimfónia menüett tétele, és remek ellenpéldája a "Búcsú" szimfónia kezdete, vagy a 69-es mű egész előadása. Amikor tavaly a "régizenélés" egyik megalapítója a MűPában vendégszerepelt ugyanezzel az együttessel, néhányan úgy érezték, Harnoncourt valamiféle múzeum őre lett, és vele és általa éppen az a szellem ment a tárlókba, amely a múzeumokat akarta felszámolni egykor; röviden: a historikus előadásmód elöregedett kissé. Valami ilyesmit hallunk ezeken az 1987 és 2003 között készült felvételeken. Mintha a zenélés puszta öröme ment volna veszendőbe. Izzadásról nincs szó, viszont némi tudálékoskodást igenis észlelhetünk. Az említett szimfónia variációs tétele minden, csak nem változatos, ez pedig ellene dolgozik a műfajnak. Sok az elhibázott tempó, a kapkodás, és sokszor hiányzik az a bizonyos Haydn-féle kimondottan froclizós, olykor egészen drabális humor, e művészet egyik legfőbb éltetője. A D-dúr zongoraverseny (Hob. XVIII:11) Herbert Tachezi előadásában meg úgy szól, mintha valaki a mobilja csengőhangjait próbálgatná. (Warner Classics, 2008, 2 CD) *** és fél
