Leggieremente, papuskáim! - Horowitz, Mozart, Abbado, Haydn, Harnoncourt (Lemez)

  • Csont András
  • 2008. augusztus 7.

Zene

Nietzsche egyik Wagner-ellenes kirohanásában arra jut, hogy neki olyan zene kell, ami nem izzad, és igenli az életet. Lássuk!

Horowitz in Hamburg - The Last Concert Hogy a 84 évesen, 1987. június 21-én, Hamburgban búcsúkoncertjét adó Vladimir Horowitz szenvedélyes életigenlő volt, ahhoz kétség sem férhet, noha pusztán az a tény is elkedvetleníthette volna, hogy zsidónak született Ukrajnában. Játéka minden erőltetéstől mentes, maga a hangokból szőtt selyem. Öregfiúként tébolyítóan nehéz darabokat persze nem választott be a műsorba, de kapunk helyette mást: minden maszatolástól mentes éneklést a zongorán, a rejtett belső szólamok felfoghatatlanul plasztikus rajzát, félelmetes ritmikai könnyedséget és rugalmasságot, lefegyverző eleganciát, beszédszerű zenélést, improvizatív közvetlenséget. Így aztán Chopin - általában amolyan katonai viharként előadott - Asz-dúr polonézében nem zavar a sok melléütés, kárpótolnak a játékos elemek, most táncot hallunk, nem a lengyelség egyik dicshimnuszát, inkább társastáncot, mint a könnyűlovasság száguldását, ahogy Liszt írta a darabról. De persze a csúcsot Schumann Kinderszenen című sorozata jelenti. Szavakkal körülírhatatlan az a lábujjhegyen mozgó intimitás (de sosem tipegés!), ahogy Horowitz bevezet a gyerekszobába; az utolsó darab címe (Der Dichter spricht) pedig az egész hangverseny mottója lehetne. Valóban költő szólt hozzánk, az előadóművészet aranykorából. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 1 CD) *****

W. A. Mozart: The Violin Concertos - Sinfonia Concertante Megint bekövetkezik a szinte rutinszerű procedúra, az ember lexikonok után nyúl, hogy ellenőrizze: lehetséges, hogy valaki e darabokat 19 éves korában írta?! Noha fantasztikus technikai körülmények között készült, erre a lemezre nem mondaná Adorno: a tökély barbarizmusa. A hegedűs, Giuliano Carmignola játékában ugyanis sok az esetlegesség, nem is mindig tiszta, a tempói ugrálnak, olykor előrerohan, aztán visszafog, és sok mellékzörejjel játszik, melyeket nem vett ki a hangmérnök. Na de mindezt valami olyan gyermeki kékszeműséggel csinálja, olyan félelmetes jó kedéllyel, hogy az ember rögtön lerohan egy palack jó pezsgőért. Claudio Abbado, aki - noha megtehetné - már régen nem játszik a világ legprofibb zenekaraival, ezúttal a 2004-ben a többek közt általa alapított olasz Orchestra Mozart élén se nem régizenés (noha a hangszerek korhűek), se nem vadul német metafizikus-romantikus (a la, mondjuk, Klemperer, Furtwängler) módon dirigálja ezeket a sziporkázó darabokat, egy nagy operakarmester lendületével és dramaturgiai éleslátásával. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 CD) *****

W. A. Mozart: Symphonies Mindezek az erények kevésbé szembeötlőek az öt Mozart-szimfóniát tartalmazó, 2005-2006-ban készült koncertfelvételeken. Abbado nem dirigálja agyon a fiatalokból álló, bolognai zenekart; talán mindössze ennyit mondott: "Leggieremente, amici miei!" De erre aztán olyan tűzzel robban ki a "Haffner" szimfónia (K. 385) negyedik tétele, hogy mindenki rátölt. Egyáltalán: a lezserség itt nem hányavetiséget jelent, hanem át- és meggondolt könnyedséget, amely mögött nyilván hatalmas munka áll. Ugyane mű második tételében a repetált előkés hangok éppen e látszólagos bohémságtól oly tökéletesek. Mindvégig lenyűgöző a frazeálás tisztasága és plaszticitása, a piano és forte, sőt mezzoforte közti világos, de sosem szájbarágós különbség; és ha eddig a Szöktetés... világában jártunk, a második CD-n már kibontakozik a Figaro és a Don Giovanni világdrámája: a "Prágai szimfónia" (K. 504) első tétele lehetne a világcsábítóról szóló opera nyitánya is, de ez nem Kierkegaard németes démona, hanem emberi, nagyon is emberi. Ám a "Jupiter" szimfóniában ez már kevés, szépen szól, de az előadásból hiányzik a nagyság. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 CD) **** és fél

Joseph Haydn: Symphonies Mozart nagy kortársa életének különböző szakaszaiban írt szimfóniáit játssza Nikolaus Harnoncourt vezetésével a Concentus Musicus Wien nevű világhírű gárda. Meglepő, hogy Abbado bandájával ellentétben néha mennyire ragadós a hangzás, mennyire tapadnak az ujjak, menynyire nem felszabadult a játék - példája lehet ennek az 59-es szimfónia menüett tétele, és remek ellenpéldája a "Búcsú" szimfónia kezdete, vagy a 69-es mű egész előadása. Amikor tavaly a "régizenélés" egyik megalapítója a MűPában vendégszerepelt ugyanezzel az együttessel, néhányan úgy érezték, Harnoncourt valamiféle múzeum őre lett, és vele és általa éppen az a szellem ment a tárlókba, amely a múzeumokat akarta felszámolni egykor; röviden: a historikus előadásmód elöregedett kissé. Valami ilyesmit hallunk ezeken az 1987 és 2003 között készült felvételeken. Mintha a zenélés puszta öröme ment volna veszendőbe. Izzadásról nincs szó, viszont némi tudálékoskodást igenis észlelhetünk. Az említett szimfónia variációs tétele minden, csak nem változatos, ez pedig ellene dolgozik a műfajnak. Sok az elhibázott tempó, a kapkodás, és sokszor hiányzik az a bizonyos Haydn-féle kimondottan froclizós, olykor egészen drabális humor, e művészet egyik legfőbb éltetője. A D-dúr zongoraverseny (Hob. XVIII:11) Herbert Tachezi előadásában meg úgy szól, mintha valaki a mobilja csengőhangjait próbálgatná. (Warner Classics, 2008, 2 CD) *** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.