Leggieremente, papuskáim! - Horowitz, Mozart, Abbado, Haydn, Harnoncourt (Lemez)

  • Csont András
  • 2008. augusztus 7.

Zene

Nietzsche egyik Wagner-ellenes kirohanásában arra jut, hogy neki olyan zene kell, ami nem izzad, és igenli az életet. Lássuk!

Horowitz in Hamburg - The Last Concert Hogy a 84 évesen, 1987. június 21-én, Hamburgban búcsúkoncertjét adó Vladimir Horowitz szenvedélyes életigenlő volt, ahhoz kétség sem férhet, noha pusztán az a tény is elkedvetleníthette volna, hogy zsidónak született Ukrajnában. Játéka minden erőltetéstől mentes, maga a hangokból szőtt selyem. Öregfiúként tébolyítóan nehéz darabokat persze nem választott be a műsorba, de kapunk helyette mást: minden maszatolástól mentes éneklést a zongorán, a rejtett belső szólamok felfoghatatlanul plasztikus rajzát, félelmetes ritmikai könnyedséget és rugalmasságot, lefegyverző eleganciát, beszédszerű zenélést, improvizatív közvetlenséget. Így aztán Chopin - általában amolyan katonai viharként előadott - Asz-dúr polonézében nem zavar a sok melléütés, kárpótolnak a játékos elemek, most táncot hallunk, nem a lengyelség egyik dicshimnuszát, inkább társastáncot, mint a könnyűlovasság száguldását, ahogy Liszt írta a darabról. De persze a csúcsot Schumann Kinderszenen című sorozata jelenti. Szavakkal körülírhatatlan az a lábujjhegyen mozgó intimitás (de sosem tipegés!), ahogy Horowitz bevezet a gyerekszobába; az utolsó darab címe (Der Dichter spricht) pedig az egész hangverseny mottója lehetne. Valóban költő szólt hozzánk, az előadóművészet aranykorából. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 1 CD) *****

W. A. Mozart: The Violin Concertos - Sinfonia Concertante Megint bekövetkezik a szinte rutinszerű procedúra, az ember lexikonok után nyúl, hogy ellenőrizze: lehetséges, hogy valaki e darabokat 19 éves korában írta?! Noha fantasztikus technikai körülmények között készült, erre a lemezre nem mondaná Adorno: a tökély barbarizmusa. A hegedűs, Giuliano Carmignola játékában ugyanis sok az esetlegesség, nem is mindig tiszta, a tempói ugrálnak, olykor előrerohan, aztán visszafog, és sok mellékzörejjel játszik, melyeket nem vett ki a hangmérnök. Na de mindezt valami olyan gyermeki kékszeműséggel csinálja, olyan félelmetes jó kedéllyel, hogy az ember rögtön lerohan egy palack jó pezsgőért. Claudio Abbado, aki - noha megtehetné - már régen nem játszik a világ legprofibb zenekaraival, ezúttal a 2004-ben a többek közt általa alapított olasz Orchestra Mozart élén se nem régizenés (noha a hangszerek korhűek), se nem vadul német metafizikus-romantikus (a la, mondjuk, Klemperer, Furtwängler) módon dirigálja ezeket a sziporkázó darabokat, egy nagy operakarmester lendületével és dramaturgiai éleslátásával. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 CD) *****

W. A. Mozart: Symphonies Mindezek az erények kevésbé szembeötlőek az öt Mozart-szimfóniát tartalmazó, 2005-2006-ban készült koncertfelvételeken. Abbado nem dirigálja agyon a fiatalokból álló, bolognai zenekart; talán mindössze ennyit mondott: "Leggieremente, amici miei!" De erre aztán olyan tűzzel robban ki a "Haffner" szimfónia (K. 385) negyedik tétele, hogy mindenki rátölt. Egyáltalán: a lezserség itt nem hányavetiséget jelent, hanem át- és meggondolt könnyedséget, amely mögött nyilván hatalmas munka áll. Ugyane mű második tételében a repetált előkés hangok éppen e látszólagos bohémságtól oly tökéletesek. Mindvégig lenyűgöző a frazeálás tisztasága és plaszticitása, a piano és forte, sőt mezzoforte közti világos, de sosem szájbarágós különbség; és ha eddig a Szöktetés... világában jártunk, a második CD-n már kibontakozik a Figaro és a Don Giovanni világdrámája: a "Prágai szimfónia" (K. 504) első tétele lehetne a világcsábítóról szóló opera nyitánya is, de ez nem Kierkegaard németes démona, hanem emberi, nagyon is emberi. Ám a "Jupiter" szimfóniában ez már kevés, szépen szól, de az előadásból hiányzik a nagyság. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 CD) **** és fél

Joseph Haydn: Symphonies Mozart nagy kortársa életének különböző szakaszaiban írt szimfóniáit játssza Nikolaus Harnoncourt vezetésével a Concentus Musicus Wien nevű világhírű gárda. Meglepő, hogy Abbado bandájával ellentétben néha mennyire ragadós a hangzás, mennyire tapadnak az ujjak, menynyire nem felszabadult a játék - példája lehet ennek az 59-es szimfónia menüett tétele, és remek ellenpéldája a "Búcsú" szimfónia kezdete, vagy a 69-es mű egész előadása. Amikor tavaly a "régizenélés" egyik megalapítója a MűPában vendégszerepelt ugyanezzel az együttessel, néhányan úgy érezték, Harnoncourt valamiféle múzeum őre lett, és vele és általa éppen az a szellem ment a tárlókba, amely a múzeumokat akarta felszámolni egykor; röviden: a historikus előadásmód elöregedett kissé. Valami ilyesmit hallunk ezeken az 1987 és 2003 között készült felvételeken. Mintha a zenélés puszta öröme ment volna veszendőbe. Izzadásról nincs szó, viszont némi tudálékoskodást igenis észlelhetünk. Az említett szimfónia variációs tétele minden, csak nem változatos, ez pedig ellene dolgozik a műfajnak. Sok az elhibázott tempó, a kapkodás, és sokszor hiányzik az a bizonyos Haydn-féle kimondottan froclizós, olykor egészen drabális humor, e művészet egyik legfőbb éltetője. A D-dúr zongoraverseny (Hob. XVIII:11) Herbert Tachezi előadásában meg úgy szól, mintha valaki a mobilja csengőhangjait próbálgatná. (Warner Classics, 2008, 2 CD) *** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.