Az 1993-as Bayreuthi Ünnepi Játékok Trisztán-felújításának rendezésére Wolfgang Wagner az 1976-ban botrányos, azóta utolérhetetlen remekké avatott Ring rendezõjét, Patrice Chéreau-t kérte föl, aki visszautasította a feladatot. "A Trisztán megrendezhetetlen, az egy rádiódarab" - mondta. (Tavaly megcsinálta a milánói Scala nyitó díszelõadásaként, a legkevésbé sem hangjátékszerûen.) A Wagner unoka második választása a brechtiánus drámaíróra, Heiner Müllerre esett. A bemutatót (az egyik elõadáson ott voltam) a zenei interpretációnak szóló ováció és a rendezésnek szóló búúúúzás fogadta, ahogy általában, ha színházi újításról van szó - mint Bayreuth jelentõs korszakaiban mindig.
Az 1995-ben készült felvétel meggyõz a korszakos megvalósításról, amely még a Ponnelle-féle korábbi, zseniális elõadás mellett is megállja a helyét. Müller totális absztrakciót valósított meg, kubista formákkal jelzett, üres színpadon, amely minden felvonásban más színben játszik. Az elsõ felvonás kórusa a színpadon kívül énekel, a rendezés mindvégig az énekesekre fókuszál, akik stilizált jelmezeikben, hajviseletükben, tárgyaikban (nota bene: Trisztán szamurájkardja) zárt, távol-keleti figurákra emlékeztetnek. (A jelmeztervezõ: Yohji Yamamoto.) A vizualitás és a szereplõk mozgása, mimikája egyaránt radikálisan formalizált, a szerelmi kettõsben a címszereplõk jószerint nem érintik meg egymást. Ehhez Siegfried Jerusalemre és Waltraud Meierre volt szükség, akik nemcsak kiváló énekesek, hanem nagy mûvészek. A mozdulatlan arc, az átszellemültség és a nyugalom mögötti belsõ vihar ábrázolása nemcsak ihletett, hanem idõnként istenáldotta pillanatokat teremt. Kívül-belül hiteles Trisztánnak és Izoldának lenni hosszú tízpercekig "élõben", az arcra tapadt kamera közelképében - ez azért valami. És ezúttal Daniel Barenboim is valaki a láthatatlan pulpituson.
Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 DVD
*****
