Kultúra

Musztafa, gyere haza! címmel mutatta be új produkcióját Simon Balázs régi-új társulata, az Utca-Szak Színház. Valláskritikával megtűzdelt, töredezett történetű, civilizációs komédia.

8 kis kritika

David Coverdale megragadja a mikrofonállványt, feje tetejére fordítja, felmutat vele az égre, és félreérthetetlen mozdulatokkal sikálni kezdi a rudat.

1929-ben 24 fillér volt a borotválás a Király utcában, legalábbis a Neumann Antal vésnöki műterme melletti fodrászüzletben.

- Bodó Viktor jól választott - ha valami, hát a Szentivánéji álom az ő rendezői világának való szövegtest.

A Soulfly működése, mégpedig töretlenül sikeres működése igen kínos - mármint a Sepulturának. Amikor ugyanis Max Cavalera 1996-ban nagy csinnadrattával otthagyta a brazil bandát, a hátramaradottak évekig építgették új arculatukat, hogy bebizonyítsák: a Sepultura nem volt egyenlő Maxszel. Csakhogy míg a Sepultura azóta sem tudott letenni az asztalra egy igazán kiemelkedő lemezt - mondjuk, annyira kiemelkedőt, amennyire 96-ig gyakorlatilag minden korongjuk az volt -, és minden próbálkozásuk az "elrontott" és az "egész jó" között mozgott, addig Max Cavalera kirázott a kisujjából egy rocktörténeti jelentőségű bandát, a Soulflyt. Aligha elvárható persze, hogy a Sepultura legénysége egy emberként dőljön előbb Max lábai elé, majd rögtön utána a kardjába - az mindazonáltal elég sokatmondó, hogy a Soulflynak mind a koncertjei, mind a lemezei lazán porig alázzák sepulturás riválisaikat. Ha riválisnak lehet még egyáltalán nevezni az egykor dicső zenekart.

A Korog a szakma zenekara Magyarországon: ahhoz képest, hogy a harmadik lemezüknél tartanak (három és felediknél pontosabban, ha beleszámoljuk a Próbáld újrát, amin néhány remix mellett a teljes Corpus Kriszti demó is megtalálható az összes klasszikussal az Elsiető ég alatt-tól az Egy nap és máig), még mindig csak néhányan ismerik őket a jól tájékozott zenészkollégákon és újságírókon kívül, akik aztán évente egyszer rituálészerűen egybegyűlnek az aktuális Sziget Korog-fellépésén, rendszerint hajnali három óra tájékán.

Akadnak a poptörténetben bujkáló tehetségek, akik csak arra várnak, hogy a megfelelő pillanatban letarolhassák a világot. Ilyen például hősünk, Andy Butler, aki éveken át ette a tengerentúli house-dj-k korántsem oly keserű kenyerét, közben merő magánszorgalomból tanulmányozta a görög mitológiát, különös tekintettel annak homoerotikus motívumaira. Azután megismerkedett a kiváló angol férfialt vokalistával, Antony Hegartyval, a méltán ünnepelt Antony and The Johnsons énekesével (aki emellett Lou Reeddel, Brian Ferryvel, Rufus Wainwrighttal és a CocoRosie-val is dolgozott együtt), idővel hozzájuk csapódott Nomi, a transzszexuális vokalista, és a határozottan fiús megjelenésű lemezlovas kolléganő, Kim Ann Foxman, akik egyenként is igen figyelemre méltó hangjukat adják a produkcióhoz.

Mélyen igaz közhely, hogy egy újdonat színpadi mű nemcsak a játszó személyeket állítja komoly feladat elé, de épp így a közönséget, s persze a darabot az előadástól, az esetlegességet a tendenciától, s a merész úttörést a tévútra csalinkázástól megkülönböztetni hivatott, netán önjelölt kritikust is. E nehézség ismételt felismerésével távoztunk a szegedi Dóm térről, miután véget ért Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi és Kerényi Miklós Gábor közös művének első előadása, vagy hogy a nevét márkavédjeggyé tömörítő rendező-szövegkönyvíró meghatározását idézzük: az ősbemutató világpremiere.

Most tán attól kéne egy hátast dobni, hogy az "orosz fantasy", mintha az valami olyan lenne, mint a szovjet western. Hogy az oroszok manapság olyan sokat (ti.: rubelt) raknak a filmgyártásukba, hogy már thrillerre, fantasyra, miegyéb tájidegen akciózásra is telik. Mindazonáltal ami végül ezen a 2007-es filmen (nálunk friss kiadású DVD-n) kijegecesedik, az távolról sem szovjet-orosz problematikum: az a "leesik-e?" kérdésköre.

Az Expressionale című kiállítás talán legérdekesebbje a város egyik jelentős művészfigurájának, George Grosz erotikus műveinek gyűjteménye, mely eddig a nagyközönség számára hozzáférhetetlen volt. A korhatáros tárlat 70, vegyes technikával készült képet vonultat fel (akvarell, olaj, toll). A túlnyomórészt 1940-re datált képek száműzetésben, Grosz New York-i évei alatt készültek.

Nem is tudtam, hogy régóta érdekel engem egy olyan Tragédia-előadás, amely a drámából nem a szokásos történelmi tablót fölépítve jut el az emberiségbe vetett ember, Ádám lételméleti problémájához, hanem... Hanem például azt teszi, mint Vidnyánszky Attila: a személyiség kívülről - az Úr által - adományozott integritásának szükségszerű szétesése után a történelmet segítségül híva összekotor - összeás - egy másikat. Útján Lucifer kíséri; kissé nyegle, ironikus fickó.

Midőn ezt írtam, ömlött az eső, az ég mosogatórongy-szürke; nemhogy vidékre menni, de a lakásból pusztán kimozdulni fizikai erőfeszítésben, szellemi koncentrálásban hozzávetőleg egyet jelentene a Mount Everest meghágásával. Ilyenkor a zene- és irodalomgyűlölők "könyvtáruk féltett kincseit veszik elő" (ahogy Petri írta egykoron), vagy egyszerűen feldobnak egy Haydn-szimfóniát, a korai korszakból, mondjuk elsőnek a g-moll hangnemben írottat (Hob.

...és nem barátkozik. Valami dürüm nevű kenyérzetbe csavart dolgokkal táplálkozik, rendszerint felmelegíti őket a sütőben, s a tévé előtt fogyaszt.