Mozart, Beethoven, Haydn - a három nagy bécsi (egyikük sem Bécsben született) mester közül bizonyára az utóbbi volt a legjobb ember; Mozart mai szemmel nézve megfoghatatlan ufónak tűnik, Beethoven különféle kilengései meg köztudottak. Haydn ellenben minden mozdulatával elnyerheti rokonszenvünket, többek közt azért, mert tanítványát, Beethovent sokszor még akkor is tolerálta, amikor arra nem sok oka akadt volna. És hálát adhatunk az égnek, amiért nem tudta meg, hogy Beethoven a háta mögött Johann Schenkkel (képünkön), a kontrapunkt elismert bécsi mesterével ellenőrizteti kidolgozott feladatait, és hát bizony Schenk - állítólag - nemegyszer vett észre olyan hibákat, amelyeket Haydn javítatlanul hagyott. Ezek után Beethoven előbb Schenknek mutatta be a házi feladatait, ő kijavította, aztán Beethoven lemásolta azokat, és csak ekkor vitte el Haydnnak elbírálásra. Mindezt persze elsősorban a rosszmájú, a "Mi Mesterünk"-kel amolyan szeretve-gyűlölt viszonyban álló Anton Schindler elbeszéléséből tudjuk, aki leír még egy esetet, mely feltűnően ellenszenves színben tünteti fel Beethovent. "1824 tavaszán történt, Beethovennel éppen együtt sétáltam a Grabenen, amikor összetalálkoztunk Schenkkel. Beethoven, magánkívül az örömtől, hogy viszontlátja e régi barátot, akiről évek óta semmi hírt nem hallott, megragadta a karját és behúzta a 'Vadászkürthöz' névre hallgató közeli vendéglőbe, annak is a leghátsó szobájába, melyet fényes nappal is ki kellett világítani. Hogy zavartalanul legyünk, Beethoven még az ajtókat is bezárta. Aztán leült és elkezdte kiönteni szívét. Amikor az 1793-94-es évek eseményei kerültek szóba, Beethoven harsogó kacagásba tört ki, amint felidézte, hogyan csapták be együtt Haydnt, és hogy az idős mester mit sem vett észre mindebből." És bár Schindler nem mindig megbízható tanú, ahhoz túl csekély fantáziával rendelkezett és túl keveset ivott, hogy az ujjából szopjon egy ilyen történetet. Persze Beethoven nagyon is sokat tanult Haydntól, nem az oktatásából, hanem a zenéjéből. De azért szívesen felkeresnénk ezt a bizonyos kocsmát a Grabenen. Áll-e még, vagy már romba dőlt? És hol nyugszanak egykori fizetőpincérei? Ugyan ki tudná megmondani? Ki lát a tűnt idők méhébe?
csontzene - Vidékre ne, de Eszterháza nem vidék!
Midőn ezt írtam, ömlött az eső, az ég mosogatórongy-szürke; nemhogy vidékre menni, de a lakásból pusztán kimozdulni fizikai erőfeszítésben, szellemi koncentrálásban hozzávetőleg egyet jelentene a Mount Everest meghágásával. Ilyenkor a zene- és irodalomgyűlölők "könyvtáruk féltett kincseit veszik elő" (ahogy Petri írta egykoron), vagy egyszerűen feldobnak egy Haydn-szimfóniát, a korai korszakból, mondjuk elsőnek a g-moll hangnemben írottat (Hob.
I:39), ahol is rögtön mellbe vág a főtéma lepergése utáni valószínűtlen és voltaképpen teljesen indokolatlan szünet - a mester kései korszakának egyik nagy vívmánya, de itt még nem a hallgató froclizása a fő cél, hanem a drámaiság fokozása: hang megszakad, lélegzet megszegik. Mindamellett igaza van a jelentős amerikai zenetudósnak, Charles Rosennek, aki ezt írja: "Nyersen drámai és hevesen emocionális stílus ez a szentimentalizmus legkisebb árnyalata nélkül, amely nem is sejteti a későbbi Haydn- és Mozart-zene kellemes és szellemes líraiságát. A késői 60-as és korai 70-es években írt művek a maguk nemében bámulatra méltóak: tökéletlenségük csak a késői Haydn-stílussal való összehasonlításakor jöhet szóba. Miért kérjük akkor számon ezt a színvonalat? Miért tagadjuk meg egy művész korai alkotásaival szemben azt a megértést, amellyel a korai stílusokat általában megközelítjük?" Aki választ keres erre a voltaképpen szónoki kérdésre, az megkaphatja, ha félelmei ellenére mégis lóra száll és estére már Eszterházán abrakoltathat, ahol Vashegyi György vezetésével az Orfeo Zenekar Haydn Eszterházán írt szimfóniáit játssza (augusztus 1-jén, 2-án és 3-án, mindig 19.30-kor).
