- Bodó Viktor jól választott - ha valami, hát a Szentivánéji álom az õ rendezõi világának való szövegtest. Itt érthetõ, ha a tündérkirálynõ félmeztelenül, száztíz decibeles zene és eszelõs tündérhad mellett dorbézol; a szamár és az õ jeleneteiben szinte semmi sem lehet túlzás, hiszen a szamárral hálni készülõ nõ Shakespeare korában is egyike volt a legdurvább ötleteknek; a mesteremberek - akik itt kétes körülmények között, önkormányzati megbízásra kapják a melót - jeleneteibe pedig gyakorlatilag bármibõl bármennyit bele lehet szuszakolni, nem túlzás az sem, ha Hajduk Károly platinaszõke, kisminkelt transzvesztita primadonnaként magas C-ben énekel (sõt, az elõadás egyik legjobb jelenete).
Egy gyakran játszott Shakespeare-t leginkább akkor illik újra színpadra állítani, ha a rendezõ egy újabb rétegét kívánja megmutatni a darabnak. Bodónál errõl nincs szó: hogy az erdei világ olyan, akár egy drogos parti és a zárt osztály keveréke, új gondolatnak nagyon nem nevezhetõ, s hogy az egész darab a Pyramust játszó mesteremberbe reménytelenül szerelmes, meleg Hajduk drámája lenne - nos, ezt tudjuk be inkább amiatt érzett sugallatnak, hogy itt ér véget az elõadás, s nem koncepciónak. Mert az est második felére sajnos kiderül: Bodó túlzásokba esett, s nem törõdött azzal, meddig fér el a káosz a Szentivánéjiben. Mikor egyszer csak szájukból hányadékot csepegtetõ táncosok tûnnek fel, vagy mikor a színpadra gurul egy kisbusz, benne öt helybéli éneklõ öreg nénivel - ezen már nem lehet nem észrevenni az öncélúságot. S végül a kezdetben valamerre haladó elõadás is átcsap szimpla ötletkavalkádba: persze dülöngélünk a nevetéstõl, de a rakétabázist elhagyva úgy érezzük, ez így kevés.
Szputnyik Hajózási Társaság - Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, Zsámbéki Színházi Bázis, július 27.
***
