David Coverdale megragadja a mikrofonállványt, feje tetejére fordítja, felmutat vele az égre, és félreérthetetlen mozdulatokkal sikálni kezdi a rudat. Ezt a mutatványt már a Deep Purple-ben is elõszeretettel gyakorolta, azóta egyfajta védjegyévé vált. Sajnos e sikáláson kívül semmi más nem emlékeztet ma este a régi Coverdale-re. Az egykori szexisten nehézkesen sétálgat fel-alá a színpadon, szinte cammog, köldökig kigombolt ingében öreg úszómesterre hasonlít, vagy amikor riszálni kezdi magát, inkább a feleségére. Szikrázó mûfogai beragyogják a Városligetet. Nem szép látvány, talán be van rúgva, még az lenne a jobbik eset. A nagy kérdés azonban, hogy hová lett a hangja. Morog vagy rikácsol, legtöbbször meg sem próbálja eltalálni a dallamot.
A pár éve megjelent, meggyõzõ koncert-DVD és a dögös idei lemez fényében különösen megrázó az elõadás. A hangszeresek nem tehetnek semmirõl. A zenekar csupa lendület, egy tisztességes énekessel csodákra lennének képesek. A közönség lelkes, szinte telt ház van, és nincs fanyalgás. A régi számokat hangos ováció fogadja, a refréneket egy emberként visszhangozza a lelátó. Mellettem valaki végig kristálytisztán hozza az énektémákat. Szintén zenész, gondolom, mert a nézõtér hemzseg az öreg muzsikusoktól, a nyolcvanas-kilencvenes évek rockszakmája szinte teljes létszámban képviselteti magát. Vajon mit szólnak ehhez? A legérdekesebb az egészben, hogy ez egy szórakoztató koncert. Coverdale szívesen dumálgat a számok között, addig sem kell énekelnie, és szemmel láthatóan remekül érzi magát. A maga keresetlen, komárlacis módján kimondottan szimpatikus figura. És jó a humora, kellemesen ordenáré vicceivel mindenkit levesz a lábáról. A Soldier Of Fortune nyekergõs a cappella verzióját könnyekig hatódva fejezi be, itt már egyenesen Monty Python-i az élmény.
Petõfi Csarnok, július 21.
**
