Magyar Narancs: Kaliforniában nőttél fel, mégis Magyarországon kezdted a szakmai karrieredet, négy éve pedig saját stúdiódat vezeted. Igaz rád az elcsépelt poén, hogy kalandvágyból jöttél és maradtál?
Demeter Nóra: Amikor húsz évvel ezelőtt letelepedtem Magyarországon, azt gondoltam, ha az Amerikában magamba szívott értékrendet és gondolkodást, a közösségtudatos szemléletet gyakorolni kezdem a hazai közegben, akkor itt szárnyalni lehet. A rendszerváltás évében jártam először itthon felnőttként, Fulbright-ösztöndíjjal. Mélyen átéltem ’89/’90 euforikus hangulatát, amikor mindenki azt hitte, fantasztikus dolgok történnek majd. Úgy éreztem, ha hazajövök, valamit én is hozzátehetek ehhez a korszakhoz. Egész más pályát futottam volna be, ha San Franciscóban maradok, ahol egy élhető, kellemes, kicsit kiszámítható élet várt rám. Tény, hogy ma már foglalkoztat, vajon jó befektetés volt-e, amit vállaltam. Bizonyos értelemben nem kérdés – a szakmai ujjlenyomatok, a család, a baráti kör egyértelmű pozitívum –, de kár lenne tagadni, akkoriban másképp képzeltem, hogy Magyarország merre tart majd.
MN: Húsz éven át vezetted Zoboki Gábor társaként a ZDA építészirodát. Olyan pozícióban voltál, hogy a gyakorlatban is tudtad a Budapest fejlődését meghatározó folyamatokat befolyásolni. Ezen a téren milyen eredményeket értetek el?
DN: Sem magán-, sem közfejlesztésekből nem lehet egy várost felépíteni. Kell egy vízió és kell egy személy, aki mögé áll – egy polihisztor, világpolgár-szemléletű, megfelelő hatáskörrel rendelkező ember, aki járja a világot és nem restell Amszterdamtól, Bécstől, Barcelonától tanulni. A ZDA többször is meghívta a főváros megbízásából a városi fejlesztésekkel foglalkozó neves nemzetközi szervezet, az Urban Land Institute (ULI) kiemelt szakemberét, Greg Clarkot, hogy segítsen Budapestnek pozicionálnia magát az európai közegben. De igazság szerint nem nagyon látom, hogy a tíz éve elkészült tanulmányokat bárki figyelembe venné. A jelen struktúrában Budapestnek egyáltalán nincs jelentős hatáskörrel rendelkező főépítésze. A jelenlegi városvezetés az operatív rendrakásban látja a szerepét.
MN: A Liget-projekt elég markáns vízió, nem?
DN: A holisztikus víziót hiányolom. A Ligetnél az ismert ellenérveken túl a legnagyobb kérdés, hogyan lehet majd ezeket az intézményeket fenntartani a mai világban. A most zajló állami beruházások mind projektorientált elképzelések, de nem a város globális érdekét szolgálják. Urbanista vízió lehetne például a közlekedés, az oktatás, vagy éppen az öregek sorsának rendezése, amivel senki nem foglalkozik, pedig óriási probléma. A mostani felfutás eredményeként megvalósuló nagy beruházások egyes elemei fel fognak mutatni építészeti minőséget, egy-egy városrész rehabilitációja mutat majd előrelépést, de az átfogó változás, ami a szakmai párbeszédet fogja erősíteni, még várat magára.
MN: Legutóbb az AIA európai tagozatát hívtad meg a magyar fővárosba egy háromnapos konferenciára. Mit tanulhatnak nálunk az amerikai építészek?
DN: Az AIA 80 ezer főből álló szervezet, amely az amerikai építészeket akkreditálja. A globalizáció folytán sokan már nem Amerikában működnek, ezért nyolc filiálé jött létre, az első, a kontinentális európai Párizsban, s ma már 400 tagot számlál. A kreditet adó szakmai továbbképzést Európa különböző városaiban tartott többnapos konferenciákon lehet megszerezni. Ez egyfajta kulturális misszió is, az adott városban élő AIA-tag állítja össze a programot. 2001-ben már szerveztem egy konferenciát Budapestre a két századforduló magyar építészetéről. Sajátos hangulatban zajlott, egy héttel a szeptember 11-ei tragédia után. Két éve én voltam az európai tagozat elnöke, akkor merült fel újra a budapesti helyszín.
MN: A nemzetközi médiában Magyarország ritkán szerepel pozitív kontextusban. Az ilyen alkalmak esélyt jelenthetnek, hogy felülírjuk a negatív elképzeléseket?
DN: Át kellett gondolnom, milyen szellemi ív mentén tudjuk Budapestet szakmai szempontból is hitelesen bemutatni három napban 120 külföldinek, akiknek egynegyede Amerikából, háromnegyede Európából, illetve távoli világrészekről érkezett. Így született a tematika: Kultúra a Dunán, amely tág utazást jelentett – az építészet mellett az oktatás, a múzeumi élet, a gasztro- és borászati kultúra, illetve a spontán urbánus kultúra világába is bevezette a résztvevőket. Romkocsmatúra, újcirkusz-előadás és újlipótvárosi Bauhaus-séta segített esténként, hogy a külföldiek megérezzék Budapest mikroklímáját.
MN: Budapest „makroklímája”, azaz építészeti öröksége is rendkívül sokrétű. Hogyan lehet három napban átfogó képet adni róla?
DN: A program három ikonikus helyszínen zajlott, ezek bárhol a világon megállnák a helyüket: a Müpában, a CEU épületében és a BMC házában. Építészetileg és a beruházás pénzügyi hátterét illetően is mindegyik másfajta kulturális beavatkozásra példa. A Müpa története nemcsak a ház, de a ppp-beruházások, az államilag támogatott, de fejlesztő által létrehozott kulturális projektek tanulságait is bemutatta. A BMC épülete egy magánszemély saját tőkén, saját vízión alapuló, világszínvonalon megvalósított kulturális intézménye, olyan finom részletmegoldásokkal, amelyektől a külföldi kollégáknak is leesett az álluk.
A CEU-n először a Liget-projektben részt vevő két tervező adott elő: Ferencz Marcell beszélt a Néprajzi Múzeumról, a SANAA tokiói építésziroda képviseletében pedig Jamamoto Rikija prezentálta a Nemzeti Galéria éppen aktuális terveit. Ezt követően végigjártuk a CEU épületét, és a tervezőktől – Mark Grehantól és Hidasnémeti Mátétól – képet kaptunk a fejlesztés irányairól is.
MN: Az utóbbi hetek eseményeinek fényében ezek aligha fognak megvalósulni.
DN: Magyarországon teljesen átitatta a mindennapjainkat a társadalmi feszültség: a célok megkérdőjelezése, a kétség, hogy vajon jó úton haladunk-e, vagy a sajtóból érkező visszajelzések, hogy nemzetközi térben bírálatnak vagyunk kitéve. Nagyon fontosnak éreztem, hogy minden kommentár nélkül, pusztán a tényeket tárjam a külföldi látogatók elé, rájuk bízva a véleményalkotást. A CEU minden részletében igényes, a klasszikus városszövetbe érzékenyen illeszkedő, magas kortárs építészeti minőséget képviselő épülete önmagában meggyőző az egyetem szellemiségét illetően. A Liget-projekt a maga ellentmondásaival, ugyanakkor színvonalas építészetével nem véletlenül került ebbe a blokkba.
MN: Milyen visszajelzések érkeztek a „független megfigyelőktől”? Kérdésként például felmerült egy olyan szempont, ami eddig a magyar közbeszédben sem került szóba: van-e egyáltalán létjogosultsága a 21. század elején méregdrágán létrehozni egy 19. századi struktúrájú etnográfiai múzeumot, hiszen azóta a kulturális antropológia szempontrendszere messze meghaladta a klasszikus néprajz szemléletét.
DN: A konferencia végén lehetőségünk volt rövid kerekasztal-beszélgetésre arról, mi az építész felelőssége a társadalomban, milyen képességei lehetnek az urbanisztikai változások terelésében, a döntéshozók szakmai informálásában. A visszajelzések alapján úgy tűnik, mindenki megértette, hogy a magyar építésztársadalom magas színvonalon teljesít, az ország képes olyan épületeket terveztetni és megvalósítani, amelyek bárhol a világon megállják a helyüket. Értékelték, amit kaptak, és megértették a saját rendszerükön belül azt, amit meg kellett érteni. Olyan mélységig nem jutottunk, hogy megvitassuk, ami itthon persze állandó téma: hogy a leendő közintézményeknek ott van-e a helyük, ahová tervezik azokat. Tény, hogy voltak, akikben felmerült a kérdés, hogy a Városliget elbír-e ekkora beruházásokat.
MN: A budai Várban készülő lovarda fotója a közönségben spontán és élénk derültséget okozott.
DN: Kérdés, mit jelent felépíteni egy elképzelt múltat. Milyen relevanciája van annak egy társadalom számára, hogy visszamegy a múltba, ahelyett, hogy a jövőbe nézne. Tőlem ez nagyon távol áll. Nem hiszek abban, hogy lemásolhatjuk egy letűnt korszak formajegyeit, amikor az a szellemiség, amely azokat létrehozta, már rég nem él. Sokszor gondolkozom azon, hogy az utóbbi 20-25 évben hány olyan minőségi beruházás valósult meg Budapesten, amely meghatározó kortárs értéket képvisel.
MN: Mit tudunk mi itthon profitálni abból, ha az amerikai építészek megértik a Budapesten zajló folyamatokat?
DN: Hadd válaszoljak erre személyes példával. Engem megerősítettek abban, hogy hinni kell és lehet ebben a városban. Ha egy idegen egyértelműen észreveszi Budapest kulturális evolúcióját, akkor elhihetjük, hogy érdemes. Ugyanakkor sok olyan levelet kaptam az itt járt építészektől, hogy bár fantasztikus ez a város, mégis éreznek valami veszélyt, urbanisztikai támadást, amire mintha nem lennénk felkészülve.
MN: Ezt megértetni a döntéshozókkal egyedül az építészszakmának van lehetősége.
A szakmai kerekasztal szolgált erre nézve tanulságokkal?
DN: A szakmának a világ minden részén nagy felelőssége van ebben. Kérdés, hogy nálunk az építészszakma mennyire tud érvényesülni. Ma a magyar építésztársadalom egy kicsit megkergült állapotban van. A fejlesztők ész nélkül építkeznek, az építőipar szét van esve, tombolnak a kiemelt projektek. A szakma a válság okozta sebeit nyalogatja, mindenki minden munkát elvállal, mintha elveszítette volna az építészet a saját, belső céljait. Érdemben nem létezik párbeszéd az építészek és a döntéshozók között. Budapesten pillanatnyilag nem azt fejlesztjük, ami a helyi társadalom érdekét szolgálja, hanem egy átmeneti gazdasági fellendülés szolgái vagyunk. És mivel félünk, hogy a felfutás másfél év után megint véget ér, habzsolunk. Az állami beruházások dübörögnek, de nem feltétlenül azt az építészeti értékrendet közvetítik, amit a szakma maga értékesnek tart.
MN: Néhány éve önállósítottad magad egy egészen más, sokkal kisebb léptékű iroda létrehozásával. Miért döntöttél a látszólagos háttérbe húzódás mellett?
DN: Nem az előző életem ellenében döntöttem így. Az igényes, emberi léptékű munkák inkább azt fejezik ki, hogy sokéves gyakorlat után még mit szeretnék ebben a szakmában elérni. Van már egy megbízói réteg, aki érti, hogy a minőséghez jó tervező kell, és áldozni is hajlandó erre, de azért ez rögös út. Egy budapesti építész még mindig kétszer annyit dolgozik, mint bécsi kollégája, akinek a szakmai, infrastrukturális és hatósági háttér ráadásul támogatja a tevékenységét. Az irodám, a Demeter Design Stúdió négy és fél éve indult, tízen vagyunk, a kollégák fele belsőépítész, a másik fele építész. A cél az, hogy minden munkában találjunk valami szellemi, alkotói kihívást. Ebbe belefér a Radnóti Színház próbaterme éppúgy, mint egy lakás az Andrássy úton, vagy a Bálint Ház belsőépítészetének megújítása.
MN: A kezdeti lendületed és derűlátásod is kitart?
DN: Alapvetően optimista alkat vagyok. Az alkotószenvedélyem töretlen, és hálás vagyok, hogy ilyen szellemi közösségbe jöhetek be nap mint nap. Erős a vágyam, hogy mindezt pár éven belül átadjam egy következő generációnak. A szakmai életem itt van, a családi hátterem ide köt, imádok Budapesten élni, alkotni, gondolkozni. Szeretem a léptékét, a kulturális élet pezsgését. De ha őszinte akarok lenni, nem tudom, hogy a fiam ebben az országban fogja-e a jövőjét megalapozni. Nemzetközi szemléletű ember lévén a fiamba a legjobb értelemben vett világpolgár-szellemiséget igyekszem plántálni. Érezze, hogy ő egy magyar gyerek, aki a Radnóti Gimnáziumban a kultúra legjobb minőségét szívja magába, de azt is, hogy ezzel a kulturális-szellemi háttérrel bárhol meg tudja állni a helyét a világban. Amit én magammal hoztam Kaliforniából – egyfajta gondolkodást és minőséget – azt elszántan igyekszem továbbra is képviselni, és hiszek abban, hogy ha a mikrokörnyezetemben van hatása, akkor annak előbb-utóbb makroszinten is érvényesülnie kell.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
