Lokál

Van a kiállításnak egy variabútorral berendezett apró sarokszobája. Korabeli könyvek, korhű csecsebecsék - még sincs semmi nyoma az elvárható lakótelepies szűkösségnek. Hogyan is lehetne, amikor az egykori királyi palotához méltó két hatalmas ablak valósággal beemeli a kinti panorámába a sarokszobát!

Várossá avatásának kilencvenedik évfordulóját ünnepelte tavaly Nógrád megye székhelye. A hivatalos múltidézésben megfeledkeztek az elmúlt hatvan évről, noha az 1950 előtti Salgótarjánnak nem maradt nyoma.

Van-e egy illatnak neme, milyen illatanyagban erős Magyarország, melyek az igazi luxusparfümök: az egyetlen magyar parfümőrrel az iparág törvényszerűségeiről beszélgettünk.

Irodalmi sétát rendezett Nádas Péter nagyregénye alapján egy lelkes germanista, Hollósy-Gecseg Attila, aki egy kiscsoportnyi elszánt érdeklődővel együtt vállalta a téli időjárás viszontagságait.

Különös, és nehéz volna azt állítani, hogy felemelő érzés múzeumi körülmények között, lezárt ügyként szembesülni saját személyes múltunk egyre több alkotóelemével.

Negyedik éve rendezzük meg a korrupcióellenes világnap alkalmából, ami az ENSZ korrupció elleni egyezményének 2005. decemberi hatályba lépése óta létezik. A fesztiválunk célja, hogy olyan programokat szervezzünk fiataloknak, amelyekre nyitottak, ezáltal könnyebben tudjuk őket ránevelni, hogy mondjanak nemet a korrupcióra.

Jövőre már nem közlekednek az egykori Szovjetuniótól vásárolt ZIU–9 típusú trolibuszok Budapest utcáin. Az 1970-es évek közepén a szükség szülte kényszerből beszerzett járművek selejtezése 1984-ben megkezdődött, az pedig vélhetően világrekord, hogy a befejezésre majd’ harminc évig kellett várni. Vasárnap utazhatunk velük utoljára.

„Aki megcsinálta magát valamennyire, az sokkal pozitívabban látja a briteket, a brit társadalmat, mint az én kollégáim, akik utálják őket. Utóbbiak, azt hiszem, inkább saját gyökértelenségüket, hányódásaikat vetítik rá a befogadókra, akik egyébként, bár a felszínen nagyon kedvesen kérdeznek vissza a nyökögő migránsoknak, valójában utálják ezt az egész vircsaftot.” Kerényi György londoni sorozatának záródarabja.

I’m not gonna sell my soul – emeli meg hirtelen a regisztert Laci a banki hitelekről beszélgetve a litván sráccal (aki egyébként banki alkalmazott is volt odahaza, de ezt Laci nem tudja). Kint cigizünk a Bentleyk és Rollsok között a szálló mögötti utcában. Laci a lelkét ugyan nem adta el, de mostanában buszokon alszik, már amikor nincs két shiftje egymás után, mert akkor 1-2 órát le tud dőlni az office-nak becézett raktárban műszakváltás között. El kellett jönnie a lakásából, és most nincs annyi pénze, hogy a kétheti depositot letegye egy új albérletért, amit nem értek, mert ő is hetente kap fizetést és legalább 300-at alkalmanként, annyit dolgozik. Talán a szerencsejátékokhoz való meghitt viszonyával magyarázható, hogy bár öt éve van kint, én negyedik hónapja, mégis ugyanott tartunk.

Briannel, akinek ráeső fényben szikrázik a foga, már összeütjük az öklünket. Brian jamaicai fekete, 10 éve dolgozik a college konyháján, ahová néha küldenek, és nem aranyfoga van, hanem mintha apró ékköveket ültettek volna a felső metszőfogaiba. Az ő irányítása alatt hordom a kaját a konyhából a díszterembe, majd vissza a szennyest a mosogatókhoz, közben pedig kaparom a kukába az ételmaradékot, amikor a banketteken a pincérek futva hozzák ki a tányérokat két fogás között. Good job, George, szokta mondani műszak végén, tényleg elégedett velem, a foga szikrázik, öklünk koccan, cheers, man.

Békeidőben minden emigráns története ugyanúgy kezdődik: szűkülő munkalehetőségek, nehezedő megélhetés, egyre élhetetlenebb ország. Esetemben ezt még tetézi, hogy első 27 évemet sikerült a komcsik alatt megélnem, úgyhogy most, amikor nem csak beleléptünk, de szügyig gázolunk ugyanabban a folyóban, már nem csak fontolgattam, mint a 80-as években, de le is léptem operettországból. Londonba. Sej.