"A fórumokon örömmel nyugtáztam, hogy a lakosság nem fordult el a politikától, végső soron a közélettől" - jelentette ki Székyné Sztrémi Melinda polgármester tavaly október 19-én a József Attila Művelődési Központban, amikor "telt ház előtt összegezte a tizenhárom lakossági fórum tapasztalatait és az önkormányzat elmúlt kétéves munkáját". A polgármesteri beszámoló alapján káprázatos sikertörténet bontakozott ki már megvalósult és a közeljövőben induló fejlesztésekről, az idegenforgalmat érintő beruházásokról, illetve arról, hogy a város "kilépett az adósságspirálból". Lázár János, az esemény díszvendége azzal fejelte meg mindezt, hogy "a közeljövőben Salgótarján számára is kedvező bejelentést fog tenni Orbán Viktor" - vélhetően az egy héttel későbbi, az önkormányzatok adósságátvállalásáról szóló miniszterelnöki tájékoztatót megelőlegezve. De azt Lázár sem sejthette, mi lesz decemberben, pár nappal a Mikulás érkezése után. "Salgótarjánt az a megtiszteltetés érte, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr személyesen jön el az adósságátvállalásról szóló egyeztetésre" - nyilatkozta Székyné a helyi Focus rádió riporterének.
Hegymenet
"Százhetvenhat lépcsőfok, egyszer megszámoltam - mondja István, a város szerelmese, aki itt született és töltött el 50 évet, miközben a Szent Imre-hegyre igyekszünk a jeges lépcsőn, a hiányos korlátba kapaszkodva. - Néha hozok egy nagy szemeteszsákot, és összeszedem a csikkeket, műanyag flakonokat, volt, hogy kiröhögtek emiatt" - teszi hozzá, de nem panaszképp. Elsőnek egy fekete Nagy-Magyarország-térkép tűnik fel a sziklán. Az ötvenes években befalazott mesterséges barlang bejáratára utal, ami a fölötte található keresztúttal együtt az 1930-as évek elején épült helyi önkéntesek, cserkészek, leventék, katonák bevonásával. A Magyar feltámadásnak nevezett barlang - egyúttal a Kálvária kiindulópontja - Nagy-Magyarország formájú nyílása (erre utal a graffiti) mögött Szent István ajánlotta fel az országot Szűz Máriának - ünnepi alkalmakkor reflektorfényben. A barlang restaurációja napirenden van, de a városvezetés most inkább az 1940-1944 között itt magasodó, a "szétszabdalt nemzet összetartozását, egységét hirdető" országzászló újbóli felállítása mellett tette le a voksát. A mű elkészítésével Makovecz Imrét bízták még, halála miatt névtelen tanítványai tervezték. Balra kanyarodunk, s a hegy kiszögellésében már látni Salgótarján legújabb látványosságát, tavaly júniusban avatták fel. Tinédzser pár csókolózik a tövében, úgy tűnik, nem hiába mondta a polgármester az avatón: "Hisszük, hogy a múlt hibái bölcsebbé teszik a jövő nemzedékét."
Korzó
Fotó: A szerző felvétele
Alattunk ködbe burkolózva a jellegzetes városkép, a megvalósult szocializmus építészetének tán legszerencsésebb darabja. Az országzászló annyira ide illő, mint egy színes csokornyakkendő az amúgy praktikus egyenruhán, de ne legyenek illúzióink, közelről látni, hogy az is kopott, szakadt, és soha nem volt kényelmes - talán szerencsésebb lenne foltozni, kibélelni a meglévőt, mint bizsukat aggatni rá. "Teljesen fölöslegesen dobtak ki 35 milliót az országzászlóra, ettől nem fog fellendülni az idegenforgalom, az itteniek többségének pedig kisebb gondja is nagyobb, mint a szétszabdalt nemzet. Legfeljebb arra jó, hogy megsértődjenek a szlovákok - mondja István. - És ha csak ez lenne! - folytatja. - Az Acélgyári úti körforgalom közepén nemrég felavattak egy színes szökőkutat. Nehogy véletlenül egymásra figyeljenek az autósok. Vagy hogy inkább azt nézzék, mint a cigánysort egy köpésre a városközponttól."
"A kritikusok szerint az Acélgyári úti kolóniaházak legalább egy részének lebontását a szociális rehabilitáció keretében kellett volna elvégezni (...), a kolóniaházakban érdeklődve azt tudtuk meg az ügyben szintén tájékozatlan romáktól, hogy a választások előtt a helyi képviselő azzal kampányolt a Salgó út páratlan oldalán lakó nyugdíjasok körében, hogy lebontatja a páros oldalt, és a cigányokat kiteszi a város külsőbb területére" - írtuk tavalyelőtt az inkább csak papíron létező városrehabilitációról. (Lásd: Az üres zsebek városa, Magyar Narancs, 2011. április 24.) Azóta eltelt majdnem másfél év, és úgy tűnik, igaza lett a riportban megszólaló helyi szocialista politikusnak, Dóra Ottónak: "Megint térkövezés lesz, ennyire futja a kreativitás. (...) Az önkormányzat fő szándéka az uniós forrással nem a szociális rehabilitáció, hanem a város csinosítása."
Fizikai megvalósulás
De valóban csak csinosításról van szó? A polgármester a Palócföld folyóiratnak adott interjújában elmondta, hogy a városalapítás kilencvenedik évfordulója apropóján afféle kultúrmissziót láttak el, melynek leglátványosabb eleme az általa "fizikai megvalósulásúnak" mondott programok voltak. Az országzászló felállítása mellett ilyen volt a Förster Kálmán (Salgótarján polgármestere 1922-1944 között) emlékpark, ami Székyné szerint: "Közösségi hely, találkozási pont a város szívében, emellett tiszteletadás dr. Förster Kálmánnak és a képviselő-testületének. Úgy gondolom, a város építői, akiknek Salgótarjánt köszönhetjük, méltatlanul voltak elfeledve. Több hangsúlyt és odafigyelést érdemel a múlt, az elkötelezettség, melyet személyük jelent. Molnár Péter a gondolkodó, városépítő embert örökítette meg a Förster-szoborban, de az emlékmű utal az ötvenes években kialakított városképre is - ez a két hatás együttesen sajátos miliőt teremt, és emberléptékűvé teszi az új emlékparkot."
Csakhogy Salgótarján múltja, elkötelezettsége más irányt mutat. Lehetett ugyan nagyszerű polgármester dr. Förster Kálmán, ám városépítőként nagyméretű, historizáló szobor formájában, a hatvanas-hetvenes évek jellegzetes építményei közé beállítani épp akkora stílustörés, mint az országzászló. Ráadásul a város építése, fejlődése sokkal összetettebb és fordulatosabb ügymenet volt.
Szabó Zoltán Cifra nyomorúsága 1938-ban, Förster idején jelent meg, és minden szavában ellentmond annak, ami a mostani polgármester fantáziájában él. "Salgótarján az a város, amely nem született, hanem készült. (...) Nem olyan szempontok szerint, hogy miként lehetne szebb és városibb város, hanem egyedül és kizárólag az üzemek szempontjai szerint. (...) Polgárság Salgótarjánban nincs, mert nem is lehet (...). (...) a városközép, nyomott képével és főterével, lehetne valahol Szibériában is. Körül mélabús házak állnak, némelyiken a szokott naiv és parvenü timpanon árnyékolja az ablak tetejét, mint egy nevetségesen neoklasszikus szemöldök (...), a főtéren nincs kövezés, mert ott nemigen járnak az autók, mint a vállalatok igazgatóságai előtt. Csak vasútállomás van ott a Monarchia egykori vasúti épületeinek elszürkült téglaszínében, már akkor elhervasztva az utas esetleges jókedvét, amikor kiszáll a vonatból."
A kommunizmus kísértetei a baglyasaljai szoborparkban
Fotó: A szerző felvétele
Csúcs, lejtő
Miután Salgótarján Nógrád megye székhelye lett, a régi városközpont szó szerint eltűnt a föld színéről. Az 1970-es évek elején már egy teljesen új, minden ízében mesterséges, 50 ezer lakosúra duzzasztott szocialista mintaváros fogadta az érkezőt - legalábbis ezt a látszatot keltette. És bár az ipari hagyományok miatt Salgótarján erősen baloldali kötődésű volt, az, hogy "világéletében kommunista" volt, nem állja meg a helyét. Tény, hogy 1990-ben hat tagot is delegálhatott a képviselőtestületbe a Magyar Szocialista Munkáspárt, de az is tény, hogy az 1956-os forradalomnak Salgótarjánban csak a december 8-i sortűz vetett véget. A hatalom végül azzal büntette a várost, hogy ráerőltetett egy sosemvolt kommunista mitológiát, melynek főhősei a '19-es vöröskatonák, illetve Nógrádi Sándor második világháborús partizánjai voltak. Ráadásul a hatvanas évektől kezdve szinte megduplázódott, egyúttal meg is fiatalodott a lakosság, az új üzemek, a jó fizetések, a kiutalt lakások az ország minden részéről vonzották a pályakezdőket. Ma már hihetetlen, de az "1000 értelmiségit Salgótarjánba!" jelszóval (és az ehhez kapcsolódó kiváltságokkal) sikerült felfrissíteni a város szürkeállományát.
"A salgótarjáni sortűzről csak a nyolcvanas évek közepén hallottam először, pedig akkor már évtizedek óta ott éltem, a férjem a múzeumban dolgozott - emlékszik vissza Kun Zsuzsa szociológus. - De fordítva is működött a dolog. Salgótarján munkásmozgalmi múltját sem lehetett kutatni, nem véletlenül: képzelje, mekkora botrány lett volna, ha valaki előjön azzal a történettel, hogy Nógrádi Sándor legendás partizánjai csak tizenketten voltak, akik ha nem rúgnak be és hangoskodnak az erdőben, akkor észre sem vették volna őket a tábori csendőrök." Kun Zsuzsa szerint azonban nemcsak a nagy hazugságok, eltitkolások, valamint a jóléti szocializmus áldásaiból, de a minőségi kultúrából is jócskán részesült Salgótarján. "Az 1970-es években Csík Pál tanácselnök nagyon elkötelezett volt ebben az irányban, például a minőségi köztéri szobrok nagy része az ő ideje alatt került ki. A művházban dolgoztam, valóban pezsgő kulturális közegben, még Kemény István szociográfiai kutatásait is folytathattuk. Közben minden értékes produkciót elhozhattunk, pénz korlátlanul állt a rendelkezésünkre. Volt egy kiegyezés a pártvezetőkkel: ha rendben vannak a május elsejék, a november hetedikék, és ha például egy észak-koreai népi együttes vendégjátékára is telt házat tudunk produkálni, nem szólnak bele abba, hogy kiket látunk vendégül. Igaz, hogy a pártbizottságnak írt éves jelentéseket hatvanötször át kellett írni, hogy szalonképesek legyenek, de nem emlékszem arra, hogy bármit is betiltottak volna."
A kulturális bőségszaru mellett azért kínos élményekből is kijutott. "Soha nem felejtem el 1986. május elsejét - meséli egy itt élő asszony. - A hagyományokhoz híven megrendezték a felvonulást, ám azt láttuk, hogy a fő elvtársak nincsenek ott a tribünön. Csak később derült ki, hogy Csernobil miatt rettegtek, amiről mi persze semmit sem tudtunk. Mégis hagyták, hogy ünnepeljünk, sőt kötelező volt felvonulni." A kilencvenes évek elejéig a mostani országzászló helyén álló gigantikus partizánszoborhoz viszont önként vonultak a helyiek. Valószínűleg nincs olyan családi fotóalbum a hetvenes évekből, amelyikben ne lenne legalább egy olyan kép, ami a Pléh Öcsinek nevezett géppuskás rémség lába közt álló vigyorgó kisgyereket mutat. Akkor vicces dolognak számított ez, különben is ennél sokkal fontosabb volt a jóléti szocializmus öröknek hitt biztonsága.
Csak a jók mennek el
"A város akkor kapott először mattot, amikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a bánya megszűnt. Láttuk, hogy zajlott ez le a Ruhr-vidéken, ismerjük az amerikai szellemvárosokat. Nos, Salgótarján már ezt a pofont alig tudta kiheverni, de akkor még itt maradt az öblösüveggyár, a síküveggyár, a tűzhelygyár, az acélgyár, ezek aztán a nyolcvanas évek vége felé kapták a hasba rúgást - mondja Ercsényi Ferenc, aki 1990 óta tagja (korábban SZDSZ-esként, jelenleg a Tarjáni Városlakó Egyesület elnökeként) a helyi képviselő-testületnek. - A kilencvenes évek elejére itt maradt körülbelül tízezer ember munka nélkül, aztán megkezdődött az elvándorlás."
Húsz év távlatából logikusnak tűnik a város összeomlása, de a legnagyobb problémát valószínűleg az jelentette, hogy soha nem volt egységes városfejlesztési stratégia. A szocialisták 2006-os bukását az idézte elő, hogy egymás torkának esett az akkori polgármester és az itt élő Boldvai László, az MSZP erős embere (bővebben: Vasgyári capriccio, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.). "Egy barátom úgy fogalmazott - folytatja Ercsényi -, hogy Salgótarján félig város, majdnem város, valamennyire város. Van egy ipari parkunk, mert először az volt a koncepció, hogy ezzel sikerül kilábalni a bajból. Aztán egyszer csak előállt az akkori polgármester, hogy legyünk iskolaváros. De hát hogy legyünk, ha nincs is egyetemünk? Akkor jött az újabb ötlet, legyünk a térség kereskedelmi ellátó központja. Csakhogy azt nem vették figyelembe, hogy a város egyre szegényedik. Nyilván bejöttek azok a kereskedelmi láncok, amelyek mindenhova bejönnek, de más nem. No, akkor előkerült a turizmus, de arra, hogy vannak itt szép hegyek, még nem lehet turizmust alapozni - sorolja Ercsényi az elmúlt húsz év mentő ötleteit. - A földrajz, a hagyományok, a gyökértelenség, a hirtelen összezuhanás, az elvándorlás mind-mind közrejátszott abban, hogy most itt tartunk."
Oláh Gergő és a Fanyúl
Kétségtelen, hogy a városközpont szomorú képet mutat, sokan panaszolják, hogy itt tényleg semmi nincs, lassan a kocsmák többsége is bezár. "Nagy pezsgés volt itt régebben - mondja István, miközben az évek óta üresen álló, nyolcemeletes Karancs Hotel mellett haladunk el. - Az éjjeli bárt nemcsak a szállóvendégek látogatták, a tarjániak is, főleg fizetésnapon. Egymásba értek a presszók, éttermek, még artmozi is volt."
A Talent Alternatív Művészeti Klub másfél éve működik a városban. Vezetője, Nagyné Hajdú Györgyi húsz éve művelődésszervező és drámapedagógus, ám amikor a kilencvenes években felajánlotta tudását a helyi iskoláknak, nem kértek belőle. Családjával kereskedelmi vállalkozásba kezdett, s a kilencvenes évek elején ruháival, cipőivel nemcsak a városban, de a határ túloldalán, Füleken, Losoncon, később Pozsonyban is sikert aratott. A drámapedagógiát azonban nem hagyta abba, de csak "hobbiszinten" űzte e hivatást. Mint mondja, nagykereskedésüket, üzleteiket a multik, a kínaiak és a turkálók megjelenése után kezdték leépíteni, majd szép csendben bezárták a boltot. Györgyi 2009-ben megpályázta és el is nyerte a művelődési központ vezetői posztját. "Azért vállaltam el, mert évek óta tapasztaltam, hogy itt nincs semmi. Az összes gyerek, aki bejött hozzánk az üzletbe, ezt mondta, én pedig úgy gondoltam, hogy minőségi kultúrát is lehetne Salgótarjánba hozni. Megpróbáltam, és úgy gondoltam, sikerült is. Alternatív koncerteket rendeztünk, a Katona József, az Örkény előadásait láthatták a tarjániak, létrehoztunk egy kamaraszínpadot - és a dolog működött. Elkezdtek járni az emberek, s vállalkozói múltamnak köszönhetően sikerült a programokhoz szponzorációt is találni. De tavaly lemondtam, azt hiszem, nem voltam kellően kompromisszumkész. A város vezetése személyi kérdésekbe szólt bele, én viszont nem voltam hajlandó olyan emberekkel dolgozni, akik teljesen alkalmatlanok voltak. A Talentet ezután alapítottam meg itt, a nyomda egykori KISZ-pinceklubjában, az önkormányzattól bérlem." A klubban a diákszínházi előadásoktól és a dzsesszműsoroktól kezdve a heavy metalig a legváltozatosabb programok vannak, sőt örömmel nyugtáztuk, hogy a nyolcvanas évek elejének kevés kislemezhez juttatott vidéki zenekarának egyike, a Fanyúl is épp itt készül a comebackre. "Megkerestek, hogy adnék-e próbatermet. Egy Fanyúlnak, hát hogyne!" - mosolyog Györgyi, aki nemcsak a múlt, a jövő sztárjait is felkarolja. "Oláh Gergő is nálunk mutatkozott be a zenekarával, az első fellépésükön főleg a haverjaik voltak, de akkora bulit rendeztek, hogy úgy döntöttem, a 2011-es szilveszter éjszakai műsorban is ők legyenek a főszereplők. Már akkor mindenki odavolt érte!"
*
Jelenleg 32 ezer lakosú a város - papíron. Ennyi ugyanis az állandóra bejelentettek száma, vagyis a máshol tanuló fiatalok és azok is benne vannak, akik külföldön próbálnak szerencsét. "Nem csoda, hogy itt tartunk - mondja Ercsényi Ferenc -, tényleg csak a képzetlenek és az öregek maradtak Tarjánban. A város vezetése viszont mintha másik valóságban élne. Országzászló, Förster-szobor, szökőkút, tényleg ez a legfontosabb? Öt éve, hogy hárommilliárdot kaptunk a városközpont felújítására, de még mindig nem tudni pontosan, mi történik a rekonstrukció során. De öt év alatt volt itt minden, szárnyaltak az ötletek. Legyen parkolóház, legyen mélygarázs! Legyen egy nagy híd, ami a városházától a piacra vezet, keresztül a vasúton! Libegő menjen föl a Kálvária-dombra!"
Az országos sajtó a miniszterelnök december 10-i villámlátogatása kapcsán főleg a lezser öltözetet és a távhődíj tízszázalékos csökkentésére tett ígéretet emelte ki. Orbán Viktor kijelentette azt is, hogy 2014-re Salgótarjánban megvalósul a teljes foglalkoztatás, és rendezik a város adósságát. "Van néhány város, amely nemcsak a kormány szívéhez áll közel, hanem a teendők listáján is előkelő helyet foglal el. Ezek azok a volt szocialista nagyvárosok, amiket általában kézlegyintéssel szoktak elintézni. Nos, ezek azok a városok, amelyekre személy szerint én külön is figyelek - mondta Orbán Viktor. - Mert szép dolog eredményeket elérni Veszprémben, Székesfehérváron vagy a XII. kerületben, de az igazi mutatvány az Salgótarján."
