„Ha te nem veszed fel a house benefitet, majd felveszi a néger” – mondja egyik magyar kollégám, miután elárultam, hogy nem akarok jövedelmet kiegészíteni támogatásokkal (pedig még itthon maradt kisgyerekre is kapnék benefitet), majd máris tempóvesztés nélkül szidja az otthoni, segélyből élő cigányokat. Megszoktam az állandó cigányozást, de itt még néha vitatkozom velük, amit otthon már rég nem teszek. Olyan interakciós kötőszövet ez náluk, mint a briteknél az időjárás ügyében kialakított állandó konszenzus.
A zsidó viszont érzelemmentes, tárgyilagos kijelentés, ami, bár nem engedi a kulturális nemzet sáncai mögé Ábrahám fiait/lányait, de nincs antiszemita éle. (Így említik/említették otthon is a cigányok és a falusiak a „zsidót”.) A zsidózás pedig az ortodox zsidó esküvőkön-rendezvényeken vállalt pincérkedést jelenti, ami külön műfaj a hospitality (vendéglátó) bizniszben (nem csak a kaját, még a tányérokat is hozzák magukkal, és gondosan felügyelik az étel gojoktól való érintetlenségét, állítólag minden maradékot újrahasznosítanak), és sok magyar csinálja. Tegnap voltam zsidón vagy zsidózni: ez nem a fajkeveredésnek vagy egy hazai tüntetésnek a szinonimája, hanem a melóé egy zsidó rendezvényen – ahogy én nem fogom soha az árnyalatokat érzékelni az angolban, úgy az ilyen magyar jelentéstani finomságok is örökre köztünk maradnak.
Jövedelempótlók
Itt aztán jól lehet segélyből élni. Nemhogy az Orbánéké, de már az elmúltnyolcévben erősen romlásnak indult magyar jóléti rendszer sem ért az itteni nyomába. Magyar család, egy gyerekkel: 1400 font az apa fizetése, 1200 a lakás, plusz 200 a rezsi; 800 összejön benefitekből (lakhatási, gyerek után kétfajta, 1500 alatti bér esetén heti 50 font tax credit), plusz az asszony részmunkaidős bérét is kiegészíti az állam: a 800 fontot minden hónapban eltették. Csakhogy a brit jóléti rendszer teljesítőképessége is véges, a jóléti miniszter például nemrég felvetette, hogy a munka nélküli szülők elveszíthetnék juttatásaikat, ha két gyereknél többet vállalnak – a britek átlagosan 1,8 gyereket nevelnek. „Kell egy határ, ameddig támogatjuk a munka nélküli szülőket” – indokolt a politikus, mivel szerinte a benefiten lévők hajlamosak több gyereket csinálni, mert az több pluszpénz.
A jóléti kiadásokon Osborne pénzügyminiszter nemrég bejelentett csomagja 4,5 milliárdot akar faragni három év alatt. A munkavállalói jogok további csökkentése is várható: az ezekről való lemondást rögzítő munkaszerződésért cserébe vállalati részvényeket fognak adni. Itt a munkaadók különben kemények, de korrektek, bár azért itt is hallani ki nem fizetett hetekről, hónapokról.
Sokan próbálkoznak a tengeri körutakat járó luxushajókkal. Magyar cégek képezik ki a jelentkezőket, akik a sikeres felvételi vizsga után 6-8 hónapig pincérkedhetnek a több ezer fős, Karib-szigetvilágot járó hajókon. Több munkatársamnak nem sikerült a felvételi – őket a kurzusszervező cég végül Londonban juttatta el az ügynökséghez –, mások lehúztak már egy-két turnust. Ők nagyon kemény, napi 16 órás melóról beszéltek, fél év alatt háromszor látták az eget, és 1000-1100 dollárt kerestek vele (igaz, ez jórészt meg is marad). Állítólag 35 fölött csak folyami hajókra mehet az ember, pár éve ilyeneket sűrűn látni a Dunán is, rengeteg német nyugdíjassal a fedélzeten.
Ciprusozni is járunk. Ott túl sokat nem lehet keresni (ráadásul durvának írják le a munkaadókat és a helyieket), viszont közel a szállás, lehet fürdeni a tengerben, és vannak „vadpénzek” (például amikor a sok all inclusive-os között van egy-két fizetős, akiknek a fogyasztását nem ütik be a gépbe). Ezt a melót többen csinálják pár hónapig, aztán vissza Londonba. Nagy-Britanniában vidéken is dolgoztak néhányan az ismerőseim közül, ott sokkal olcsóbb a szállás (még városokban is), de kisebb a piac, úgyhogy oda inkább előre leszervezett melókra mennek.
Haza nemigen járnak a kollégáim, én igen: olyan a hétfő reggel hatórás londoni Wizz Air-gép, mint a fekete vonat egykor, nagyjából annyi idő is a teljes út, mint a szabolcsi melósoké volt a 70-es években Budapestre. A repülőgép proletárjai hangosak és vidámak, inkább a felkapaszkodottaktól borzongok mindig, ahogy üvöltve nyomják a telefonba, hogy milyen cuccokat vettek otthonra a butikba’, és szidják a légitársaságot, miközben hétezerért vették ők is a jegyüket oda-vissza (na jó, az nem a péntek–hétfő viszonylat). Ami pedig Lutont vagy Stanstedet illeti: ezeken a repülőtereken a rengeteg magyar, ukrán, lengyel szépség miatt több a jó nő, mint egy londoni kerületben. Igaz, kicsit jobban kiteszik, feszülősebb, alpáribb minden, de meghitten k-európai.
Mint a fekete vonat
Fotó: MTI
Kölcsönös gyanakvás
Egyszer nem voltam velük meginni egy sört. (Na jó, ennyi muszlimmal nehéz is lenne.) Még ha ugyanabba a buszmegállóba megyünk is műszak után, külön tesszük, legalábbis a nem magyarokkal. Hiába migráns mindenki, és ugyanazt a melót is végzi, ez még nem elég ahhoz, hogy elmélyüljenek a kapcsolatok. A származás hoz csak össze: a kantinban a hasonló nációjúak ülnek egymás mellé, még ha nem is ugyanaz a munkájuk. A migránsok identitása nem a munkavégzésből ered (azt rubbishnak, szemétnek tartják), és nem is csak azért, mert migránsok. Ezek a típusú munkák nem hordozzák azokat a társadalmi integratív funkciókat, amelyek állandósult kapcsolatrendszerekkel, a kötelezettségek és a védelmek rendszerével, normák és viselkedésmódok mintáival fogják közre az egyént – hogy lopjak valamit Robert Castel A szociális kérdés alakváltozásai című könyvéből. A bizonytalan helyzetű, kevésbé kvalifikált munkaerő számára létező másodlagos piac, melyet az ideiglenesség, a munkás és munka nélküli periódusok váltakozása jellemez, elidegenítő, számomra jobban is, mint azoknak, akik otthon is hasonló bizonytalanságokban éltek.
A felszín egyenlőségelvű, a „How are you” dukál mindenkinek, aki szembejön a folyosón, de ettől még a minimálbéres biznisz rá tud záródni az emberre, ha nem tudja nagyon, mit akar magával kezdeni. Ezt pedig sokan nem nagyon tudják. Kevesen mondták, hogy összegyűjtök x ezer fontot, aztán…; vagy, hogy majd itt lesznek gyerekeim. Csinálják, mert jobban megélnek, mint odahaza. Új szabályok, újfajta küszködés, újfajta önkizsákmányolás, hogy aztán a hónap dolgozójaként álljunk egy fotón a menedzserünkkel, kezünkben plakett és pezsgő. Minden fotón más nációjú név.
Érthető, miért látja kint élesebben a társadalmi különbségeket az ember, ha dolgozik: elveszett az otthoni közeg, amely kikerekítette, kulturális tartalmakkal töltötte ki a munkamegosztás adta különbségeket. Persze az is számít, ki, milyen melóból, ha tetszik, a munkamegosztás melyik fokáról érkezett: nekem biztos élesebbek a kontúrok, mert otthon nagyon mást csináltam. Beszéltem néhány sikeres, régóta kint élő magyarral. Aki megcsinálta magát valamennyire, az sokkal pozitívabban látja a briteket, a brit társadalmat, mint az én kollégáim, akik utálják őket. Ők azt hiszem, inkább saját gyökértelenségüket, hányódásaikat vetítik rá a befogadókra, akik egyébként, bár a felszínen nagyon kedvesen kérdeznek vissza a nyökögő migránsoknak, valójában utálják ezt az egész vircsafot. A 8,2 millió londoniból 3 millió külföldön született (köztük persze sokan már brit állampolgárok), az arányuk 25-ről 37 százalékra nőtt 10 év alatt, ami érthetővé teszi, hogy miért messze a britek figyelik leginkább ellenszenvvel a fejlett világot, benne országukat elözönlő migránsáradatot a Transatlantic Trends 7 nyugati országban végzett, több dimenzióra kiterjedő tavalyi közvélemény-kutatásai szerint.
Meg is értem: egyszerűen sok ennyi friss idegen egy városban, én sem élvezem. Ha lengyelt, arabot, dél-amerikait akarok látni, szívesebben teszem a saját országukban, ahol lengyelek, arabok vagy dél-amerikaiak, de itt valami fura mix mindegyikünk. Hozzuk magunkban a jó kis hazait, amit mutatnánk is, meg nem is, közben újra és újra beleütközünk a kulturális korlátokba, emiatt aztán sehogy sem tudunk egy szintnél mélyebbre jutni. Turisták vagyunk, de azok szabadsága nélkül. Valahogy úgy lehet ez, mint a sokszorosan hátrányos helyzetű gyerekek iskolai integrációjával: egy osztályba 15-20 százaléknál többet nem szabad tenni, hogy sikeres legyen az integráció. (Egyébként itt van olyan iskola, ahol a gyerekek 97 százaléka bangladesi.) Talán ezért is tűnik, rejtőzik el a migránsok felé mutatott arca a brit világnak, és ez még inkább összezárja a jövevényeket. Persze ettől még egyértelműen könnyebb itt az élet: tisztábbak a szabályok, kevesebb a kiszolgáltatottság, „polgárbarátibb” az állam, és persze ahhoz képest, ahonnan jön a sok migráns, itt sokkal jobban is élnek.
De nem januárban a hospitality bizniszben. November–decemberben minden agencys a szokottnál is jobban kihajtja magát, hogy tartalékolni tudjon, mert ebben az iparágban január–február halott. A bolt elmegy a saját emberekkel, vendégmunkás ritkán kell. Úgyhogy én is lépek a safety bootosok közül a FILA-hátizsákosok közé: karácsonyra otthon leszek.
A sorozat első részét lásd itt, a másodikat itt, harmadikat pedig itt.
