Valljuk meg őszintén, jól eltáncolt Tóth Krisztina-szöveggel majdnem olyan ritkán nyílik alkalmunk találkozni, mint makraméra kifogástalanul áttett Nádas Péter-regénnyel, így azután némi bizalmatlansággal elegy kíváncsiság motiválta megjelenésünket a Rózsavölgyi Szalon legújabb bemutatóján, ahol az alcím ezt ígérte: Tóth Krisztina írásai zenével és tánccal. A bizalmatlanság mindazonáltal hamar eloszlott, ugyanis nem csupán az vált rövid úton érzékletessé, hogy az ifjú Widder Kristóf személyében egy tehetséges férfi táncos igenis képesnek bizonyult megragadni e nyomatékosan női szövegek (egyik) lényegét, az űzött és félénk kapcsolatvágyat, de egyúttal az is, hogy Hargitai Ivánnak ezúttal szerencséje volt egy jószerével lefulladás nélküli irodalmi estet összerendezni. Ehhez mindenekelőtt a pompás Takács Katalinra volt szükség, aki legszebb előadóművészi erényét kamatoztatva egyszerre volt képes a szubjektív azonosulás és az ironikus távolságtartás regisztereit megszólaltatni. Így azután, ha olykor fölismerni véltük is a némiképp közhelyes tétel igazságát, miszerint Tóth Krisztina versben valamelyest erősebb vagy legalábbis virtuózabb, mint prózában, mégis az összeállítás egésze vált átérezhető és - kicsit félünk e nagy szótól - igaz élménnyé. Ebben, valamint az összeállítás drámai és gunyoros felhangjainak megteremtésében komoly érdemeket szereztek a kiváló zenészek, Ágoston Béla és Mizsei Zoltán is, akik a háttérből, egy-egy hangszeres frázis elővezetése révén egészen parádés tehetséggel keltettek életre tánczenei hangulatot éppúgy, mint gyászt, szégyent vagy éppen kapcsolattemetővé átalakuló szentestét. Az összeállításhoz Magyarósi Éva háttérképei kínáltak "aláfestést", olykor a szerző vonásait is bejátszva Takács Katalin legfeljebb talán ha egy-egy röpke pillanatra lelassuló monológjai mögé.
Rózsavölgyi Szalon, november 14.
