Legszívesebben bejelentkezne az ember élő látványelemnek, és elheverne naphosszat, félig csukott szemmel a kanapén, néha belenézve a kisképernyős fekete-fehér Videoton tévén futó filmjelenetekbe, könyvet venne le a polcról, tekergetné a Nápoly de Luxe tranzisztoros rádió gombját, nem vetne öszve jelenkort messze jövendővel.
A tér hősei
Fotó: Narancs
Az efféle, ezer év történetét átfogó kiállításoktól visszariasztják kissé az embert a garmadában álló kövek, pattintott szerszámok, cserepek, bronzfityulák és tarsolylemez-töredékek, hogy aztán később átvegye a helyüket a szablya, a lóding és a puskavessző, de szerencsére itt egy egészen más szemléletű kiállítással van dolgunk. A több mint ezer év stimmel, az egyes korszakokat illusztráló tárgyak viszont nem valamiféle széles, nyomasztóan zsúfolt keresztmetszetet kínálnak, hanem egy-egy tárgyra, tárgycsoportra bízzák, hogy vagy jelképezze a kort, vagy különleges szépségével, finomságával vagy egyszerűen a karakterével jelenítse meg, túl is lépve rajta. Így nyer többletértelmet egy apró, mosolygó római kori fiúszobrocska, vagy egy ezer évvel későbbi, 13. századi oroszlán alakú vízkiöntő edény.
Az időrendi sorrendet keresztbemetszi egy tematikus rendszer, amelynek az egységei a fő bejárási útvonalból nyíló termekben kaptak helyet. A korán megjelenő, aztán az évszázadok során többször is átrendeződő etnikai sokszínűséget különböző népcsoportokhoz és felekezetekhez tartozó személyek fennmaradt sírkövei teszik érzékletessé, köztük az 1803-ban elhunyt Paul Nicolau rozsóliskészítőé, ami egyszersmind ennek a fűszeres, gyümölcsös pálinkafélének a bevett voltára is utal.
A tematikus egységek egyébként elszakadnak a kronologikus vezérfonaltól, és egy-egy témakör átfogóan vagy saját "jellemző korszakában" mutatja meg magát. Úgy érkezünk el például a bevezetőben említett variaszobába, hogy közben a főúton még a török az úr Buda várában. De ez nem baj, sőt lehetőséget nyújt a látogatónak, hogy ne egy rákényszerített pályán, hanem érdeklődése ritmusában tájékozódjon. Megjegyzendő, hogy a látogató itt jól érzékelhetően nem feltétlenül magyar, hanem külföldi, akinek a kedvéért az angolul is olvasható áttekintő szövegrészeket nem fogalmazták túlsúlyosra, túlságosan aprólékosra, és akinek sokkal többet jelent egy izgalmas tárgy - mondjuk a Magyar utcai bordélyházból megmenekített szekrénnyi zenegép -, mint annak ismerete, hogy mikortól működött Budán a Helytartótanács. De még a lakásoknál maradva: a török kori lakószoba kevéssé izgalmas, a korai polgári lakókörnyezet elemei között viszont vonzó különlegességek vannak, és itt nem is annyira az ifjúsági olvasmányokra gondolok, mint amilyen a Czirmos czicza naplójából című kötet (1894-ből, "Forgó bácsi könyvtárából"), hanem egy filigrán író- és egy jávorfa úti varrókészletre. Ugyanebből a korból - csak már a kultúrhelyszínek részlegében - Gustav Mahler aranyozott cifraságokkal agyondíszített ezüst és elefántcsont operaházi karmesteri (dísz?-) pálcája mintha sehogy sem illene a kiváló zeneszerző-dirigens kezébe.
Az időhinta ezután visszalendül a török időkig, amikor felsőbb iskola, ún. medresze működött Budán, és innen származó írókészletek idézik fel a turbános nebulók alakját. A fürdőkultúrát is értelemszerűen ehhez az időszakhoz kötve kell bemutatni, ami nem jelenti azt, hogy a jóval későbbi korok egymásra következő fürdőruhadivatjai ne lazíthatnák a kiállítás hangulatát.
Érdekes módon - és hogy az alcímhez híven ismét be lehessen mutatni egy "árnyék"-periódust, a nagy 1838-as árvíz szinte kiemelt helyet kap a kronologikus útvonalon, amelyet újra és újra képernyők, illetve kézi hallgatók szegélyeznek. Ezúttal árvízi naplórészleteket hallgathatunk meg, például Giergl Henrik pesti üveges mesterét (az volna meglepő, ha nem német volna), akinek a tragédia mellett volt szeme a derűs mozzanatokra, hiszen leírja, mily' kacagtató látványt nyújtottak a ládákban, teknőkben, hordókban sodródó jajveszékelők, főleg amikor alkalmi sajkájukból kiesve kiderült, hogy csak mellükig ér a sodró, jeges ár.
Az audiovizuális készségek mellett gyerekfoglalkoztató eszközök is jelzik a látogatóbarát tudatosságot. A legjobb - nem messze egy 15. századi "kalmárbolt" árukínálatától - az illatdobozkás a piacos-vásáros részben, ahol az olykor igencsak orrfacsaró szagokat árucikkekhez kell társítani.
48, mesterségek, gyáripar, bomlik a Monarchia, Budapest "bűnös várossá" értelmeződik át. Mindezt plakátok jelzik, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-rendszer szimbolikus térhasználatát festmények és mozgóképek is illusztrálják. Ahhoz túl hosszú időszakot fog át a kiállítás, hogy az élet minden fontos vonatkozására kitérjen: a közoktatás, a városi közlekedés, a sajtó fejlődése, a kávéházi kultúra vagy a vendéglátás például nem kapott önálló termet. Viszont így is még éppen hogy bejárható, befogadható. Az arányokat természetesen lehetne vitatni, de aligha lett volna értelme több teret adni olyan időszakoknak vagy témáknak, amelyekhez nincs a múzeumnak kellően izgalmas, karakteres tárgyi háttere. Így is itt-ott túl elvontak a tárgyi utalások - például a Rákosi-korszakot egy blokkolóórán és propagandafilmeken kívül Csepel kerékpár (szoknyavédő háló nélkül), varrógép és gázfőző jeleníti meg az írott szöveg mellett. A kiállítás záróköve a rendszerváltás a Nagy Imre-temetéssel, választási plakátokkal és furcsa, bár nem meglepő módon a történelmi fordulat jelentőségét kétségbe vonó Fidesz zászlajával és pólójával, sikerrel rombolva le a látogatóban a visszatekintés emelkedettségét.
A Budapesti Történeti Múzeum új állandó kiállítása
