Nem felemelő, de azért megnyugtató, hogy bizonyos tárgyak fogságából lassan kikerültünk, a többi meg, ami így-úgy, véletlenül a környezetünkben maradt, átértelmeződik, és már nem is magára a korra utal, hanem velünk együtt mintegy visszatekint rá. Ideje volna például egy írószer- vagy irodatörténeti kiállításnak, és nem is kell visszamenni a lúdtollhegyező késig vagy a porzóig, épp elég érdekes már az írógépszalag, az indigó, az átütőpapír, sőt lassan a Tipp-Ex betűkitörlő kence is ahhoz, hogy az egérkattintgatás fölényéből mosolyoghassuk meg ifjúkorunk begyűrődött másolópapírjait.
Meglepne, ha ez a múzeum nem rejtegetne efféle tárgyakat is, hiszen egy kimeríthetetlen árukészlettel rendelkező, ráadásul igen tág időhorizontú szatócsáruház benyomását kelti, amelynek a raktáraiból tetszőleges kiállítások összeállításához elő lehet bányászni a szükséges darabokat. Igaz, ez a mostani, amiről szó lesz, részben külső - sőt, részben "lakossági" - anyagra támaszkodik, ahogy az ugyanebben a sorozatban egy éve megrendezett Metalika című - érdeklődésünk szeszélyes spektrumából legnagyobb bánatunkra kimaradt - időszaki kiállítás is, amely a Kádár-korszakban keletkezett fémtárgyakat tette közszemlére a házilag buherált giccstől az art deco utánérzésekig.
Most egy sor textilneműt láthatunk, amit magunkon viseltünk, vagyis inkább a felmenőink, vagy ami a környezetünket borította be, tehát az általuk a szűkös lehetőségek között megformált világot. Tulajdonképpen meglepő, hogy ennyi idő után is ilyen nyomasztó tud lenni az első benyomás, amikor még csak a kopott vagy éppen hisztérikusan élénk színeket, az esetlen formákat érzékeljük csupán. Az ilyenkor szokásos nyomás nehezedik a mellkasra, tompa keserűség, a valahai mozdulatlanság súlya a kedélyre.
Élhetőbb, szerethetőbb iramot diktált akkoriban a divat - olvassuk a bevezető szöveget. Inkább úgy rémlik, hogy a bezártság éppen a nyugati divat dühödt követésére sarkallt, amit persze mérsékelt tempóra fékezett a hazai kínálat bővülésének a lassúsága. Mire a 60-as években Magyarországon is elkezdték árulni az itt divatcikként viselt orkánkabátot, orkándzsekit, már a fél ország beszerezte másodkézből, csempészáruként. A Trapper farmer pedig valósággal (a korabeli haladó ifjúság által persze joggal lesajnált) ideológiai engedményként tűnt fel egy olyan időszakban, amikor már a magyar lemezborítókról is visszaköszönt a pop art, viszont amelyre nem enyhülő haraggal gondolnak visz-sza mindazok a nők, akik hiába keresték a boltokban a 36-os konfekcióméretet.
A kiállítás nemcsak az értékelő megjegyzésektől tartózkodik, hanem a tárgyak alapinformációinak a közlésétől is, amit ezek megállapíthatatlansága részben talán indokol, viszont a látogató akár kíváncsi is lehet arra, hogy az adott steppelt pongyola, téli kiskosztüm, gumis nyakkendő vagy szuszpenzor milyen évjáratú. A rendezés azonban a jelek szerint inkább egyfajta hangulati kompaktságra törekedett, láthatóan odafigyelve a többnyire mellőzött különlegességekre is, mint például a "katonadivat". Így kerül ide az idők során több jelentésváltozáson is átment gázálarctáska (borzalmas, közkeletűen vicces megnevezésétől eltekintek), amelynek a fityegő szalagjairól aligha tudja mindenki, hogy az alapfunkcióban a harci helyzetnek (például atomvillanás balról) megfelelően lepelként, köpenyként és ruhaként egyaránt használható vegyvédelmi öltözék rögzítésére szolgált.
Miközben fájdalmasan hiányzik a kínálatból a bebújós, kulcscsontmagasságban az elejét a gallér aljához két gombbal rögzíthető "olasz ing", a férfidivat soron következő slágere, a nyárias, olykor sokzsebes ingkabát, vagyis kiving (kívül hordható ing) több példánnyal is képviselteti magát, sajnos gondosan összehajtva, ami elrejti műszálas NEVA (ne vasald!) jellegüket is. Tapsot érdemelne a Gellért Szálló egykori, romantizálóan köpenyszerű piros-fekete portásöltözéke, de elvonja a figyelmünket nem is az elöl-hátul kivágott, magas szárú fűzős és vágott kismamacipő, hanem valami egészen riasztó, vaskos fröccsöntött talppal ellátott ormótlan női lábbeli - valóban kiérdemelte, hogy önálló posztamensén hüledezhessük körbe. Hangulatfestő elemként kitettek egy pár kalocsnit (az egyszerű nép nyelvén kalucsnit) is, talán nem is sejtve, hogy az állatorvos- és inszeminátorkörökben kedvelt sárcipő mindmáig beszerezhető.
A terem lakberendezési felében igyekszünk ugyan csak a textilneműre figyelni, de előtérbe tolja magát itt egy pille- vagy tamtamszék, ott egy lemeztartó a kor kínálatával, amott pedig Az Én Könyvtáram ifjúsági könyvsorozat a maga nyomorúságos logójával, viszont Robinsontól Ivanhoe-n át Svambránia nagy titkáig (Lev Kasszil) ívelő beltartalmával. Van azért bőven subaszőnyeg, naptáras konyhai falvédő, virágmintás székhuzat és nagy pöttyös cekker. A sztár viszont a dörzsölős barnásszürke textilbevonatú fésülködőasztal. Ez a kiállítás interaktív mozzanatából, a rengeteg teleírt post-it lapocska szövegéből derül ki: "Ilyet akarok!", "Nekem is kell ilyen!" - írják az alighanem félig serdült látogatók. Az idősebbek is elragadtatják azért magukat: "Ettől a pöttyös nyakkendőtől elkezdett rokizni a lábam." "A szerelem és az orkán örök!" Az utóbbi szentencia birtokában sietősen távozunk, mielőtt belesüppednénk ebbe a lassan édesbússá szelídülő tojáshéjfotel-világba.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum, nyitva 2013. február 3-ig
