"A heroinisták állatok" - mondja a negyvenes díler, és cigarettára gyújt. Az utcában mindenki ismeri, legutóbb egy tizenhat év körüli kislánnyal ült és fogdosta a fenekét. A szétszúrt vénájú lány azzal fizetett, amivel tudott. A férfi, nevezzük Tibornak, nem pusher, azaz nem nyomja maga is a cuccot.
"A hernyóval, tudod, az a baj, hogy fegyvert kell hordanod mellé, ha árulod. Az a minimum, hogy kést. Azért, mert viszonylag nagy összegű cucc van nálad, kis helyen. Füveseket nem szokás kirabolni." Kérdezem, hogy milyen forrásokból szerzi be az anyagot. Innen-onnan, van az arab barna és a távol-keleti fehér. "Nem vagyok szociális munkás, és fix árakkal dolgozom" - fejezi be a csevegést.
A beszélgetés végére kiderül, hogy nem tájékoztatja a kedves vevőket, ha esetleg újfajta cucc érkezne hozzá. Emberbarát kedvében ingyen ad egy pakettet, hogy a delikvens próbálja ki, és szóljon vissza mobilon, hogy milyen. Ettől függ az ár, a tesztalany elégedettségi fokától, öttől nyolcezer forintig. Tíz pakett eladása egy fél napot vesz igénybe, s a bejáratott ügyfélkör miatt harmincezer forint hasznot jelent. A vásárlás után nem fogad el reklamációt.
A fogyasztók szeretik,
mert nem veri át őket, mindig ugyanakkora pakettet ad, és nincs patkányméreggel felütve az adag, speedet vagy koffeintablettát használ. Kérdezem, hogy tud-e adni nekem olyan kontaktot, aki jelenleg is nyomja a dolgokat. "Persze." Fél óra múlva már Lillával beszélgetek.
A telefonban ledumáljuk, hogy nem használom a rendes nevét és adok neki pénzt. Az is elég, ha Tibornál hagyom. Másnapra beszéljük meg a találkozót az Orczy-kertbe. Hosszú ujjú ingben érkezik, leül mellém a padra, és sodor egy jointot. Valamikor szép nő lehetett, de most öregnek tűnik, pedig úgy harminc lehet. Piszkosszürke a bőre.
"Most akkor meséljem el az életemet? Mit mondjak? Szar életem volt. Azt írd le inkább, hogy a heroin kurva jó. Hogy a legjobb, ami a napomban van." Aztán elmesél pár történetet arról, hogyan szopott le férfiakat pénzért itt és ott. Fodrászlány. Az a végzettsége.
Kérdezem, hogy nem fél-e attól, hogy belefut az olyan tiszta cuccba, mint ami most a piacon volt. Nem fél. Attól inkább, hogy olyan anyagba sikerül belefutnia, ami szívgyógyszerrel vagy ilyesmivel van felütve, szerinte abba halhat bele. Megpróbált párszor leszokni, de nem ment neki, vagy az aktuális fiúja vagy a sok stressz mindig visszavezette. Az sem tett jót az elvonókúrának, hogy dolgozott pusherként. "Jól ment a dolog, csak a végére már annyira felütöttük a cuccot, hogy a kutyának se kellett" - mondja nevetve. De vajon lehet-e tudni,
mikor van jó anyag az utcán?
"Persze. Mindenki a világ legjobb cuccát árulja, mondja, de arra a kérdésre, hogy a szervek közlik-e, ha túl tiszta a heroin a piacon, a válasz egyértelmű: "Nyilván a zsaruk odatelefonálnak néhány drogambulanciára és elosztó központba, de nem mindenki jár oda. Különben is, kit érdekel, hogy milyen az anyag, ha éppen van belőle." Lillának eddig öt barátja halt meg a herointól.
Beszélgetünk különböző flashekről - így hívják, ha hatni kezd az anyag -, ő már régóta nem érez ilyet, de reménykedik. Egy napot ki lehet bírni a metadonnal, hét végére jusson csak heroin, hátha. Megígéri, hogy megint bemegy majd az elvonóra. Nem hiszek neki.
Másnap a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályán Funk Sándor főorvost keressük. Éppen ebédosztás van, a doktor úr a tévéseknek ad interjút. Miután végez, azt mondja, meglepte ez a felhajtás. Minden hónapban van halott heroinista.
"Mindig azt hittük, hogy ezt megússzuk - mondja Funk -, hogy nálunk nem lesznek olyan hullámok, mint külföldön, és nem halnak meg így. Ez az egész 1995 után kezdődött." Az addiktológus szerint nem lehet észrevenni, ha túl tiszta a heroin. "Nincsenek jelek. A heroin színtelen, szagtalan, a pótszereknek van ízük. A 'titrálást', az anyag bevizsgálását a heroinista agya végzi: amikor megszűnik a crave, vagyis a szer utáni vágyakozás, és bekövetkezik a flash, a heroinista nem nyomja tovább a fecskendőt." Akkor mégis miért halnak meg?
Funk szerint a heroinfüggőséget le lehet írni mint betegséglefolyást. Egy heroinistának három éve van, majdnem biztos, hogy utána úgyis meghal, ha nem keres orvosi segítséget. Egy idő után eljön a kritikus fázis, amikor már nem működik a "titrálási képessége", le van gyengülve, és a toleranciaszintje is lecsökken (bár azt hiszi, hogy magasabb, hiszen a kezdetek óta nő), és akkor túladagolja magát.
A heroinista folyton flasht remél, bár egy év aktív használat után már azért nyomja - ahogy Lilla is -, hogy ne legyen rosszul. Minden egyes alkalommal lutri a dolog, ha pedig túl tiszta az anyag és kritikus fázisban van a függő, szinte biztos a halál.
Azt pedig nem lehet tudni, hogy éppen mennyire tiszta anyag van az utcán. Droglaborokban lehet ellenőrizni, abból viszont nincs sok Magyarországon.
"Az ártalomcsökkentés nálunk azt jelenti, hogy steril tűt adunk a felhasználó kezébe, és még ez is majdnem bűncselekmény - mondja Funk. - Legalább a véren keresztül terjedő betegségektől lehet őket így védeni." Hollandiában és Svájcban is vannak drogvizsgáló helyek, ahová a drogfüggő beviheti a pakettját. Nálunk nincsenek. Funk nem ért egyet azzal, hogy kellenének ilyen szabad laboratóriumok. Talán meg lehetne menteni ezzel a módszerrel pár embert, de ez több etikai kérdést is felvet, például, hogy szabad-e visszaengedni az utcára bármilyen kábítószert, pláne olyat, melyről igazolást adtak. A megoldás az lenne, ha belövőszobákat tartanának fent, ahol államilag ellenőrzött anyagot adnának a függőknek a bevitt pakettjeikért, és be is lőnék nekik. Erre azonban a magyar egészségügynek nincs kapacitása. Alternatívának ott van a metadon.
A metadont kifejezetten a heroinfüggőknek fejlesztették ki. Megszünteti a vágyat, de nem okoz eufóriát, a fogyasztó nem fekszik görcsökben és nem üvölt a fájdalomtól egész nap. A heroinnak ugyanis ez is a mellékhatása: egy addiktológiai osztályon az elvonás harmadik napján üvöltenek a heroinisták, amikor kiürül a drog. Minden fájdalom - amit addig "elnyomott" a drog - "egyben" jön vissza. Funk példaként a szuvas fogakat említi: egy heroinista nem gondozza a fogait akár évekig, de nem fájnak neki, hiszen a heroin szinte minden fájdalmat elnyom. "Képzeljük el, milyen, amikor az összes rossz fog együtt kezd el fájni!" - mondja Funk, majd ezzel búcsúzik: "Jobb, ha a magyar közvélemény hozzászokik a tömeges heroinistahalálhoz, mert nem ez az utolsó eset."
Kifelé menet a drogambulancián, a kerítés mellett ülnek a függők, páran elterelés miatt vannak itt. Lefényképezzük a tűcserélő automatát, járókelőket kérünk, hogy váltsanak nekünk húszforintost, mert annyival működik a gép. Egy nővér megkérdezi, hogy mi is a halottak miatt jöttünk-e, majd ezt mondja: "Ezzel az egésszel nincs mit csinálni. Csak számolhatjuk a hullákat. Meg kell szokni, ennyi az egész."
A drog útja
A heroin nagy kockázatú kábítószernek számít. Viszonylagos olcsósága miatt inkább az alacsonyabb társadalmi rétegek használják. Addiktológiai felmérések szerint hazánkban 4-5 ezer heroinista él, feltehetően a különböző felvilágosító kampányok miatt ez a szám relatív csökkenést mutat.
Magyarországra a heroin két fő útvonalról érkezik, Afganisztánból, mely a világ legnagyobb máktermelő vidéke, illetve a Távol-Keletről, főleg Tajvanból és Vietnamból. Egy nagyobb szállítmányt általában a fővárosban osztanak szét, azonban mire eljut idáig a drog, mindenki leveszi a maga hasznát (a tiszta heroint), és pótolja a kivett mennyiséget valamilyen más anyaggal. A főállású dílerek vesznek nagy mennyiségben, ők továbbadják 5-6 grammonként a "pushereknek", olyan függőknek, akik maguk is árulják a kábítószert, s ezután kerül a fogyasztóhoz. A kábítószer minden egyes állomás után veszít a tisztaságából. A fogyasztók abszurd módon abba halnak bele, ha kevesebb kézen keresztül jut el hozzájuk a drog.
