Az emberiség opiátok iránti éhe/szomja nem új keletű - az archeobotanika tanúsága szerint már az emberi civilizáció bölcsője körül is mákmezőket ringatott a szél. Évezredeken át vakon és tudatlan zabálta, szívta, itta fajtánk az ópiumkészítményeket, mígnem a vegyészek a XIX. század közepére kiderítették, hogy hatásukért alapvetően két alkaloid felelős: a morfium és a kodein, melyeket sikerült elkülöníteni és külön-külön felhasználni, első közelítésben gyógyászati célokra. A probléma úgy jelentkezett, hogy a főképpen vénásan adagolt morfium villámgyorsan elterjedt, mint afféle rekreációs drog. Miközben, nem utolsósorban a professzionális gyógyítás fejlődésével, egyre elterjedtebbé vált az erős és hatékony fájdalomcsillapítók iránti igény, az is nyilvánvaló lett, hogy a sokszor alattomos hatású gyógyszerjelöltek nem kis veszélyt jelenthetnek felhasználójuk számára. A vegyészek előbb "házon belül" kerestek megoldást a problémára: a mákban nagyobb meny-nyiségben előforduló morfint próbálták kodeinné alakítani. Ez két közeli rokon opiát esetén látszólag nem is oly nehéz feladat, a mai gyógyszervegyészet számára gyakorta alkalmazott rutinművelet, ám a vegyületek szerkezetének pontos ismerete nélkül tévútra viheti a kémikust, s az eredmény esetleg egészen más lesz, mint amit várt.
Ez történt a XIX. század utolsó harmadában: egymástól függetlenül két vegyész (előbb 1874-ben az angol C. R. Alder White, majd 1897-ben Albert Hoffmann) próbált kodeint gyártani a morfiumból, ám heroin lett belőle. Nem is csoda: mindketten ecetsavanhidriddel reagáltatták a morfiumot, s az eredmény diacetilmorfin lett - mint ahogy
ma is ugyanilyen eljárással készül
a heroin a világ minden droglaborjában. A szer piacosításán gondolkodó Bayernél lefolytatott klinikai vizsgálatok igen biztatóan alakultak - ráadásul a kísérleti alanyok egyfajta heroikus érzésként írták le saját villámcsapásszerű eufóriájukat, így azután kész is volt az új szer neve: heroin. A termék népszerűsítésében és világméretű elterjesztésében hervadhatatlan szerepet játszott a cég vezető gyógyszervegyésze, Heinrich Dreser, aki az orvosok körében folytatott népszerűsítő kampányt is irányította. Ennek során a heroint a morfiumnál hatásosabb fájdalomcsillapítóként, de mindenekelőtt (ez volt a fő gyógyszerpiaci csapásirány) a kodeinnél is erősebb, s mindkét anyagnál veszélytelenebb gyógyszerként hirdették, s a vele egy időben felfedezett (szintén acetilezéssel előállított) aszpirinnel együtt a Bayer-cég vezető terméke lett. Az 1898-at követő másfél évtizedben óriási mennyiséget adtak el otthon és exportáltak az új csodaszerből - felvevőpiac bőven akadt, elvégre még ebben az időben is a tbc és a tüdőgyulladás számított a vezető, a legtöbb halálesetért felelős betegségnek. De még az egyszerű megfázásból fakadó légúti panasszal sem tudtak mit kezdeni eleink, hiszen egy szimpla köhögés nemcsak a munkából való kieséssel, de annak elvesztésével is fenyegetett. Különösen nagy sikert lehetett elérni az e tekintetben ekkor még alig szabályozott amerikai piacon - csakhogy éppen innen eredtek az első s utóbb mind gyakrabban előforduló klinikai panaszok is. A riasztó orvosi jelentések néhány évig nem tudták legyűrni az elsősorban szakmai közönséget (orvosok, patikusok) célzó marketingkampányt, ám egyre több adat tette világossá: a heroin minden addig ismert szernél, így a morfiumnál is addiktívabb, s a felhasználók tömege a legkevésbé sem a hurutos köhögés elfojtására próbálta lőni, szívni vagy sárkányeregetés formájában szippantani a szert. Ráadásul a növekvő tolerancia miatt mind nagyobb dózisra volt szükség - igen sokan fémhulladékgyűjtéssel próbálták megkeresni a cuccra valót -, azóta is hívják a notórius szerhasználókat junkie-nak. A hatóságok némi késéssel megpróbáltak reagálni a heroinjárványra: az Egyesült Államokban 1914-től már csak receptre lehetett kapni, de további tíz év kellett hozzá, hogy mind a gyógyászati célú felhasználást, mind a gyártást betiltsák. (Kevesen tudják, de akad olyan ország, mégpedig Nagy-Britannia, ahol szigorúan ellenőrzötten, orvosi célokra továbbra is használhatnak heroint - pl. végső stádiumban lévő daganatos betegek részére.) Ezek után a heroin-előállítás teljesen
átkerült az illegális szférába:
először a húszas évek polgárháború sújtotta Kínája vált a gyártás középpontjává, később átterjedt más ázsiai, afrikai és latin-amerikai helyszínekre is, elvégre a mák mindenhol megterem. A második világháborút követően a világ vezető heroinlaborjait a maffia állította fel Szicíliában, itt főleg iráni nyersanyagot dolgoztak fel. Az ötvenes évektől az indokínai háborúk, különösen az amerikaiak jelenléte lendítette fel a délkelet-ázsiai mák- és herointermelést: az aranyháromszögben (Burma, Laosz és Thaiföld közös határán) épültek fel a világ legnagyobb heroinlaborjai. A szovjetek afganisztáni beavatkozása kellett hozzá, hogy Afganisztán és a határos pakisztáni területek is piacra lépjenek, Libanonban pedig a polgárháború alatt lett fontos iparággá a heroingyártás.
Ennek mechanizmusa sem változott az évek során - az első lépések szinte primitíven egyszerűek, azután mind több odafigyelés, szakértelem, türelem és óvatosság kell a dologhoz, különben például már az étergőz magában is az égbe röpítheti a labort. Előbb meleg vízben kell feloldani az ópiumot, azután oltott mésszel kezelni az oldatot, aminek hatására minden más alkaloid és szükségtelen szerves anyag csapadék formájában leválik, csupán a morfium vízben jól oldódó kalciumvegyülete (kalcium-morfinát) marad a löttyben. Ammónium-kloriddal savanyítva az oldatot leválik a heroin bázisos alakja, amelyet azután ecetsavanhidriddel kell melegíteni vagy hat órán át, 85 fokon. A keletkezett anyagot vízben kell oldani, a levet nátrium-karbonáttal meglúgosítani, majd a csapadékként leváló nyers heroint leszűrni - ezt még utóbb átmossák vízzel, meleg alkoholban oldják, és aktív szénnel szűrik (mindkettőt tisztítás, illetve színtelenítés gyanánt), végül sósavval kezelik és éterrel választják le a vízben oldódó heroin-hidrokloridot, alias fehér heroint. Európában azonban inkább a vízben oldhatatlan (savakban - pl. citromlé - viszont jól oldódó) heroinbázist, a barna heroint használják, amelyet előzőleg koffeinnel ütnek be, hogy javítsák tulajdonságait.
A szer beütése
amúgy is kedves szórakozása a gyártóknak, de leginkább a forgalmazóknak: édesítőszerektől (pl. mannit, inozit) laktózon át szódabikarbónáig sokféle anyagot használnak - általában saját érdekükben az egészségre ártalmatlan anyagokat. Ahol erős az utcán a kínálati verseny, ott mind tisztább lesz az anyag, s ritkábban fordul elő (bár el nem tűnik) hígítás, és enyhül is a mértéke. Kicsi, monopolizált piacokon (s ilyen a magyar is) viszont továbbra is jó alaposan beütött anyagot lehet kapni.
Amúgy a heroin mérlege meglehetősen vegyes: aki például azt hiszi, hogy a nyugati világban ennek hatására terjedt el járványszerűen az opiátaddikció, az téved. A heroin megjelenése előtt a keleti parton az egy főre eső morfiumélvezők száma nagyobb volt, mint manapság a heroinistáké (legfeljebb akkoriban negyvenes középosztálybéli nők használták, manapság meg tizen- és huszonévesek lövik magukat). Kelet-Angliában pedig a XIX. század második felében mai szemmel nézve is elképesztő mennyiségben használták az ópiumot - formálisan a malária elleni egyetlen ellenszerként, meg úgy általában mindenféle fájdalomcsillapításra. Érdekes, hogy itt az ópiumot nem a még hatékonyabb heroin, hanem a Bayer-cég másik slágerterméke, az aszpirin szorította ki a közhasználatból.
Ami a szer magyarországi karrierjét illeti: hazánk is egyike volt a heroin korai felvevőpiacainak, s a múlt századelő honi patikáinak egyik korai slágerterméke volt a köhögéscsillapító heroin, amely még a hatvanas években is szerepelt (a magas fokú addiktivitást mutató két üres kereszttel megjelölve) a magyar gyógyszerkönyvekben. Az addig évtizedeken át elterjedt rekreációs heroinhasználatot, akárcsak oly sok minden mást, nálunk is a kommunista diktatúra szorította szűk keretek közé: a határok lezárása, a társadalom totális ellenőrzése és a mezőgazdaság kollektivizálása már magában is garanciát jelenthetett az efféle szenvedélyek eltűnésére. Csakhogy Magyarország, főleg kulináris okokból, továbbra is máknagyhatalom maradt, ami az amatőr dzsankik számára lehetővé tette a gyűjtést és a mind rafináltabb házilagos feldolgozást (ez a nyolcvanas évekre lett igen elterjedt). Mindeközben hazánkat továbbra sem kerülték ki a nemzetközi csempészútvonalak, s a felhasználás is diszkrét emelkedésnek indult - hogy azután a rendszerváltással visszakerüljünk a nemzetközi vérkeringésbe.
