A Ma Rainey – A blues nagyasszonya látszólag csak egy lemezfelvétel története, valójában azonban egyszerre beszél rasszizmusról, hatalomról és a fekete kultúra ellentmondásos helyzetéről.
Az Eszeveszett birodalom annak idején nagyot bukott, a promóciós célból készült Sting-dokumentumfilm pedig olyan kínosan valóságosra sikerült, hogy inkább be sem mutatták.
Nem tudni, mikor, hogyan és kinek a vezetésével, de Potterék is a tévébe költöznek majd.
Azzal indul a film, hogy a nagykorúság küszöbén álló Mikuan és Shaniss elválaszthatatlan barátnők, és azzal zár, hogy útjaiknak mégis, szükségképpen el kell válniuk.
Úgy tűnhet, hogy a Világtalan egy kicsit rossz időben érkezett – pedig épp jókor. A hasonszőrű, olcsó B thrillerek a videókazetták korszakában élték aranykorukat, tucatjával készültek ilyesmik egyenesen a tékák polcaira.
Képzeljük el Amerikát, egy kibékíthetetlenül megosztott országot, ahol az állampolgári sebek olyan frissek, hogy az alapvető emberi tisztesség szobra, Tom Hanks is bizalmatlanul méregeti honfitársait, főleg persze sötétedés után a poros földutakon.
E félig-meddig amatőr, vagy annak látszani igyekvő egyszemélyes sorozat egy kézikamerasnittekből összeollózott, hat darab, szűk félórás epizódból álló nagyvárosi agymenés, melynek a narrátora egy nehezen tolerálható hangú, enyhén autisztikus vonásokat mutató balfék.
E mű is jól illeszkedik azoknak a dokumentumfilmeknek a sorába, amelyek addig érinthetetlennek gondolt, elképesztő hatalommal rendelkező férfiak szexuális visszaéléseit tárják fel (Untouchable, Surviving R. Kelly, Leaving Neverland, Jeffrey Epstein: Filthy Rich).
Úgy néz ki, Tom Cruise nem akciózik csak úgy a tévében: a Top Gun és a Mission: Impossible is a moziba érkezik – ki tudja, mikor.
Pedig már így is két résszel és egy sorozattal több készült belőle, mint kellett volna.
