A Disney 19 éve rejtegeti egyik meséjének zenés dokumentumfilmjét

Mikrofilm

Az Eszeveszett birodalom annak idején nagyot bukott, a promóciós célból készült Sting-dokumentumfilm pedig olyan kínosan valóságosra sikerült, hogy inkább be sem mutatták.

A 2000-es években eléggé rájárt a rúd a Disney-re, amely még távolról sem volt az a mindent felfaló, az egész mozivilágot uraló kisgömböc, ami ma. A reneszánszot hozó 90-es évek (A kis hableány, Az oroszlánkirály, Herkules stb.) után a 2000-es években képtelen volt a stúdió sikert találni – ezt a korszakot a második sötét kornak (az első a 70-es években köszöntött be, ahogy erről ebben a cikkünkben is írtunk), vagy poszt-reneszánsznak is nevezik.

Megpróbáltak ugyan új történetmesélési módokat kipróbálni, más típusú hősöket a középpontba helyezni – a cél az volt, hogy egyszerre nyerjék meg azokat a felnőtteket, akik korábban az ő meséiken nőttek fel, és az ő gyerekeiket is – a legtöbb próbálkozás azonban csúfos kudarcba fulladt. A Fantázia 2000, A kincses sziget, az Atlantisz: az elveszett birodalom sem hozta a várt bevétel. Közben a Pixar stúdió sorra aratta sikereit a CGI-technológiával készült mozijaikkal, így a Disney is belevágott – azonban első ilyen próbálkozásuk, a Dínó ugyanúgy bukás volt, mint később a Csodacsibe, vagy A Robinson család titka. Bár a Lilo & Stich nem teljesített rosszul, az abszolút mélypontot jelentő 2004-es A legelő hősei után a stúdió fél évtizedig le is tett a hagyományos technikával készült animációkról – legközelebb a 2009-es A hercegnő és a békával tértek csak vissza a módszerhez.

A lejtmenetnek több oka is volt: nemcsak maguk a filmek voltak gyengébbek mint a korábbiak, de a cég sem tudott hatékonyan reagálni az új idők új kihívásaira – például arra, hogy többé nemcsak hogy nem egyeduralkodók az animációs téren, de immár olyan darabokkal is harcba kell szállniuk a kasszáknál, mint a Harry Potter-, a Narnia-, vagy épp A gyűrűk ura-sorozat.

Ebben az időszakban, egészen pontosan 2000-ben jött ki az Eszeveszett birodalom című mozijuk, mely talán a legjobban példázza, hogyan próbált a stúdió egyszerre megfelelni a gyerekeknek és szüleiknek is: a film tele van olyan poénokkal, amit egy gyerek egyszerűen nem – vagy nem úgy – ért. A 100 millió dollárból készült film Amerikában még a gyártási költségeit sem hozta vissza, világszinten pedig még a 200 milliós bevételt sem érte el, így egyértelmű bukásnak számított. Az ekkoriban felpörgő DVD-s korszakban azonban megtalálta a közönségét – a felnőttek között, akik a vállukra emelték, így ma már visszafogott rajongás övezi Mard Dindal filmjét.

Talán ezért döntött úgy a Vulture, hogy több mint 20 évvel a bemutatót követően felgöngyölíti az Eszeveszett birodalom elkészítésének körülményeit. A riport egyik legérdekesebb része azonban nem is magáról az animációról, hanem egy mögötte húzódó dokumentumfilmről szól: a The Sweatbox című dokut John-Paul Davidson és Trudie Styler, azaz Sting felesége készítették.

Az Eszeveszett birodalom ugyanis eredetileg The Kingdom of the Sun (A Nap Királysága) címmel készült, melynek egyik betétdalát a tervek szerint Sting énekelte volna. Kétségekkel teli megbeszélések, rosszul elsült elővetítések és még borzalmasabb alkuk után a stúdió végül elvetette a projektet, ám annak néhány ötlete és részlete beépült az Eszeveszett birodalomba – így Sting két dala is. A dokumentumfilm azt mutatja be, hogyan süllyedt el az eredeti ötlet és vált semmissé az abba fektetett rengeteg munka is.

A Vulture írása szerint ahogy a filmötlet változott, úgy alakult folyamatosan a színfalak mögött forgó The Sweatbox is: egy promóciós célból készült vicces, informatív dokuból egy szívfacsaró krónikává változott arról, hogyan is készül a Disney-felvágott. A dokumentumfilmet végül bemutatták néhány fesztiválon, ám az abban látható dolgok annyira kínosan igazak voltak, hogy a Disney végül úgy döntött, nem mutatja be a darabot – néha azonban felbukkan a YouTube-on, vagy különböző torrentoldalakon.

Davidson, a film egyik rendezője szerint a dokut remekül fogadták a Disney-nél dolgozó filmesek és az animátorok is, hiszen az minden vérével és verejtékével együtt mutatja be, mennyi munkával, kínnal és szenvedéssel jár egy szórakoztató mese elkészítése – végül azonban minden döntés a cég kezében van, így simán előfordulhat, hogy minden befektetett energia kárba vész.

Peter Schneider, az akkori animációs részleg vezetője maga is azt mondta: csalódott, hogy a The Sweatbox-szal így elbánt a stúdió; reménykedik viszont, hogy az állandó kontent-éhséggel küszködő Disney+-on egyszer bemutathatják a filmet. Az ötlet nagyszerűnek tűnik, ám csodálkoznánk, ha valóra is válna: Miki egérék streamingplatformja elég ellentmondásosan bánik saját filmes múltjával: számukra kínos mozikat igyekszenek elsüllyeszteni; a társadalmi nyomás hatására pedig egy rakás klasszikus animációjukat figyelmeztető felirattal látták el, vagy épp eltávolították a gyerekeknek ajánlott kategóriákból, ugyanis a Dumbo, a Pán Péter vagy a Macskaarisztokraták ma már rasszistának számítanak.

Neked ajánljuk