Film

Hanks a lelke mindennek

Paul Greengrass: A kapitány küldetése

  • - köves -
  • 2021. január 27.

Mikrofilm

Képzeljük el Amerikát, egy kibékíthetetlenül megosztott országot, ahol az állampolgári sebek olyan frissek, hogy az alapvető emberi tisztesség szobra, Tom Hanks is bizalmatlanul méregeti honfitársait, főleg persze sötétedés után a poros föld­utakon.

Hát, igen, így festett Amerika nem sokkal a polgárháború után – természetesen az 1800-as évek eseményeire gondolunk, de a filmesek figyelmét sem kerülték el bizonyos friss párhuzamok. Szerencsére senki sem ezekről akart filmet készíteni, hülyén is mutatna, ha egy történelmi párhuzam rúgná be a saloon ajtaját. Paul Greengrassnál, a nyugati világ jelentős akcióspecialistájánál az út pora sem metaforikus, csupán fullasztó, ebben poroszkál Hanks hamisítatlan westernhősi minőségben.

Minden úgy áll rajta, ahogy a vadnyugati kisokosban meg van írva: múltja és felöltője megtépázott, de mindkettőt tartással viseli, hosszabb mondatok csak a legvégső esetben hagyják el a száját, például, amikor dolgozik: újsághírek felolvasásából keresi kenyerét, mint egy lóháton közlekedő korabeli applikáció járja a vidéket felolvasásról felolvasásra. A nagy noir- és westernszínész, Robert Mitchum mondta: „Két színészi stílusom van: a lovas és a ló nélküli.” Hanks mindkét stílben nagyszerű, egyedül gonoszságban nem ér Mitchum nyomába, de ezúttal is azt adja, amiben a legjobb: egy velejéig jó embert. Már a puszta jelenléte is felér egy antidepresszánssal.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)