Az ír animációs stúdió, amely a Pixar és a Studio Ghibli babérjaira pályázik

  • Gábor Áron
  • 2021.01.23 19:48

Mikrofilm

A Cartoon Saloon ismét divatba hozta a hagyományos, kézzel rajzolt animációt, az Ír Folklór trilógiájukkal pedig széles körben ismertté tették hazájuk néphagyományait.

 

Ha animációs filmekről van szó, a műfaj csúcsaként általában két stúdiót szoktak emlegetni:

  • a Pixart, amely 21 Oscart (köztük 10-et a legjobb animációs filmért) nyert, és minden egyes új filmjük eseményszámba megy;
  • és a Studio Ghiblit, amelynek az amerikai filmes díjból ugyan számos jelölése mellett csak egy van (azt a Chihiro Szellemországban kapta), ám a Szentjánosbogarak sírjának vagy a Totoro – A varázserdő titkának és alkotójuknak, Hajao Mijazakinak nincs szüksége ilyen elismerésekre ahhoz, hogy a legnagyobbak közé soroljuk őket.

Az ír Cartoon Saloon még nem rendelkezik olyan filmfelhozatallal, mint ez a kettő, ám amit fennállásuk 22 éve alatt elértek, így is becsülendő: lázadókként kezdték, mára azonban az animáció új aranykorának letéteményeseiként emlegetik őket, akik a technikai vetélkedés helyett ismét visszahozták a szívet, a lelket és a hagyományokat a műfajba.

Mind a négy egész estés animációjukat Oscar-díjra jelölték, ráadásul portfóliójuk sorozatokkal és rövidfilmekkel is bővült.

Míg a Pixart szokás a Dreamworksszel és a Disney-vel szemben úgy beállítani, mint az animáció megmentőjét, akikről még néhány évvel ezelőtt is az a mondás járta, hogy nem tudnak hibázni, addig az aprócska Cartoon Saloon szemszögéből Pixarék jelentik a végtelen pénzcsappal rendelkező óriás riválist – Mijazaki stúdiója pedig a példát és az inspirációt. Nem csoda, hogy máris az ír Studio Ghibliként emlegetik őket.

A Tomm Moore, Nora Twomey és Paul Young nevével fémjelzett stúdió eddigi négy filmjéből három (Kells titka, A tenger dala, WolfWalkers) Ír Folklór néven trilógiát alkot, míg a negyedik (A kenyérkereső) egészen más helyszínen, Afganisztánban játszódik. A stúdióra jellemző legfőbb motívumok azonban mindegyikben fellelhetőek. A Cartoon Saloon animációit könnyű felismerni: a főhősök általában gyerekek, akik első lépéseiket teszik a felnőtt lét felé; megjelenik a múlt és a tradíciók, valamint a civilizáció ellentéte; kiemelkedően fontos a család és a barátság ereje; az animáció kézzel rajzolva készül, az ábrázolás és a történet pedig mindig az adott kultúrkör hagyományaiban gyökerezik.

 
 
A WolfWalkers részlete
Forrás: Cartoon Saloon

A stúdió története ugyan hivatalosan 1999-ben kezdődött, a New Yorker cikke alapján azonban érdemes még visszább utazni az időben. Don Bluth amerikai animátor olyan klasszikusokon dolgozott, mint a Csipkerózsika, a Robin Hood vagy A mentőcsapat, ám 1978-ban otthagyta a műfaj királyának és egyeduralkodójának számító Disney stúdiót. Az 1970-88 közötti időszakot a Disney sötét, hanyatló korszakaként szokás emlegetni: Walt Disney 1966-os halála után a stúdió nem igazán találta a saját hangját, az animációkból hiányzott a képzelet és a kreativitás, ráadásul az ekkor bemutatott filmek nagy részét a kritikusok és a nézők sem zárták a szívükbe. Ebből lett elege Bluthnak, aki egyrészt unta a nagyipari filmgyártást, másrészt míg a cég inkább fejlesztésben és innovációban gondolkodott, ő inkább olyan filmeket szeretett volna készíteni, mint a stúdió korábbi sikerei: a Dumbo, a Hófehérke és a hét törpe, vagy épp a Bambi. Don Bluth Productions néven saját céget alapított, Rém-mese című 1982-es első egész estés filmje azonban megbukott a pénztáraknál – igaz, ma már ezt is kultstátusz övezi. A pénzügyi sikertelenség és egy sztrájk után a vállalat csődbe ment, 1985-ben azonban egy üzletemberrel társulva Bluth újra megpróbálta: Sullivan Bluth Studios néven indított animációs stúdiót, a kedvezőbb adózás miatt ezúttal Írországban.

Bluth olyan sikerekkel építette fel cégét, mint az Egérmese, vagy Az őslények országa. A stúdió vonzotta az animáció iránt érdeklődő filmeseket, a megfelelő utánpótlás érdekében pedig animációs kurzust indítottak a Ballyfermot Senior College-ban, ami egy szakiskola Dublin külvárosának azon a részén, ahol főleg munkásosztálybeli családok laktak. Ide iratkozott be Tomm Moore is, és itt találkozott nemcsak feleségével, de későbbi alapítótársaival, Paul Younggal és Nora Twomey-val is.

Moore-t azóta érdekelte az animáció, amióta csak az eszét tudta: gyerekkorában ellopta mérnök apja acetát lapjait, hogy szuperhősöket kreáljon velük. Kilkennyben nőtt fel és tiniként azt gondolta, nem létezik borzalmasabb dolog annál, mint a mintegy 22 ezer lakosú ír városban leélni az életét. Ironikus módon évekkel később ő maga döntött úgy, hogy ez lesz cégének székhelye. A Bluth stúdiójában tett látogatás során Moore meglepődve tapasztalta, hogy

gyakorlatilag maga Bluth az egyetlen, aki kreatív munkát végez, mindenki más inkább ipari jellegű folyamatokban dolgozik.

Ugyanazt érezte tehát, mint annak idején az amerikai animátor a Disney-nél: ő valami mást szeretne. A Sullivan Bluth a kezdeti sikerek után inkább csak küszködött, a Steven Spielberggel társulva készített filmjek (Charlie – Minden kutya a mennybe jut; Mese Rockkal) csak jóval a bemutatójuk után, videón váltak klasszikusokká. Közben Miki egérék a Szépség és a szörnyeteggel, az Aladdinnal vagy az Az oroszlánkirállyal ismét reneszánszukat élték, ráadásul a Pixarral is társultak, amely jelezte, milyen irányba halad a stúdió. Bluth évekkel később, az 1997-es Anasztáziával, immár a Fox stúdió berkein belül próbált a nyomukba érni – de ez már egy másik történet.

Moore visszaemlékezései szerint osztálytársait főleg a CGI-technológia érdekelte, és szinte mindannyian ebbe az irányba indultak el. Az ő szemléletét viszont egészen más élmények formálták. Például a The Thief and the Cobbler című animáció. A hányattatott sorsú filmet Richard Williams több mint három évtizeden keresztül próbálta tető alá hozni, megdöntve ezzel Leni Riefenstahl Tiefland című mozijának rekordját is, már ami a produkciós idő hosszát illeti. A hagyományos technikával készült filmet perzsa miniatűr festmények inspirálták. Hosszas huzavona, számos újravágás után még normális bemutatót sem kapott; miközben a Disney Aladdinja, amely rengeteget merített belőle, hangos sikert aratott. Moore-nak és társainak tetszett, ahogy Williams felhasználja a perzsa mondavilágot, amely nemcsak a történetben, de a rajzfilm animációs technikájában is megjelenik. Valami hasonlót akartak készíteni, csak épp az ír folklórt felhasználva. A végső lökést a Disney 1998-as Mulanja adta számukra: tudták, hogy cselekedniük kell, különben simán elképzelhető, hogy Miki egérék az arab és ázsiai mesevilág után a gazdag ír néphagyományokra is lecsapnak.

1999-ben megalapították Kilkennyben a Cartoon Saloont. Elhatározták, hogy ismét divatba hozzák a kézzel rajzolt animációt. Kezdetben a Young Irish Film Makers nevű szervezet támogatta őket, de előfordult hogy reklámokat készítettek vagy épp webdesignnal foglalkoztak, hogy egyáltalán fenn tudjanak maradni. Első alkotásaik rövidfilmek voltak: az egyik az inuit mitológia egy szeletét mutatta be, a másik pedig egy ír népmesén alapult, amelyben egy fiú fordítva hordja a fejét – utóbbi már a Kells titka elődjének tekinthető.

A stúdió első egész estés animációja a Kellsi kódex legendáin alapul, és az ábrázolást tekintve is igyekeztek hűek lenni az ír népmesékhez. A Kells titkát 2009-ben mutatták be, Moore és Twomey voltak a rendezők, míg Ross Stewart az art director. Az amerikai bockbuster-animációkhoz képest kicsi, ám egy kezdő stúdióhoz képest viszonylag nagy költségvetéssel dolgozhattak. Moore egy fórumon találkozott Didier Brunner francia animátorral, a Les Armateurs nevű stúdió alapítójával – hozzájuk olyan filmek köthetőek, mint a Kirikous és a boszorkány, vagy a Belleville-i randevú. A két filmes hamar összebarátkozott és végül társultak is. Ennek a francia szálnak köszönhetően kapcsolódhattak be magyarok is a Kells titka készítésébe. A Kecskeméti Rajzfilmstúdió ugyanis együtt dolgozott velük az 1999-es A majmok kastélya című filmen, Brunner pedig jó szívvel ajánlotta őket az írek figyelmébe is. Moore el is látogatott Kecskemétre, ahol különösen a stúdió Magyar népmesék sorozata nyerte el a tetszését; úgy gondolta, ez a fajta gondolkodás és ábrázolásmód eléggé hasonlít arra, amire ő gondolt készülő filmjükhöz. Mikulás Ferenc, a stúdió vezetője szerint a rajzmunka közel 70 százalékát készítették Kecskeméten, a magyar csapat főképp a kulcs- és fázisrajzolásban vett részt.

A Kells titka végül Oscar-jelölést érdemelt, azonban a díjat a Pixar Fel!-je nyerte el – utóbbi rendezője, Pete Docter maga is kalapot emelt a Cartoon Saloon előtt: bátor lázadóknak nevezte Moore-ékat, amiért hagyományos technikát használtak, ráadásul az egyre nagyobb élethűségre törekvő animációkkal szemben kifejezetten hangsúlyozták az animáció laposságát. Stewart egyébként ma már kicsit régimódinak érzi a filmjüket –pont azért,  mert minimális mértékben, de használtak benne digitalizációs technikákat, ezeket pedig mára már meghaladta a kor. Filmjük sikere után gyakorlatilag a stúdió mindegyik animátorát tárt karokkal várták a rivális cégek, páran pedig távoztak is – de még jellemzőbb volt az, hogy a nagy stúdiók animátorai irigykedtek rájuk:

Ember, ti megélitek az álmaitokat! Azt csináljátok, amire mindenki vágyik, úgy készítettek filmet, ahogy csak akartok!

– ilyen üzenetek tucatjait kapták. Érkeztek vételi ajánlatok is a cégre, ám ők ragaszkodtak a függetlenségükhöz.

A problémát inkább az jelentette, hogy nem volt készülőben új projektjük; ráadásul a gazdasági válságot is megérezték, ezért kölcsönöket kellett felvenniük, hogy működtetni tudják a stúdiót. Az ihlet végül Moore-t szállta meg, aki épp kisfiával sétált County Kerry tengerpartján, amikor különös alakú sziklákra lett figyelmes. Kiderült, hogy a hiedelem szerint halálra botozott fókák voltak, akiket azért gyilkoltak meg a halászok, mert őket okolták az egyre fogyatkozó halpopulációért – miközben egyértelműen a túlhalászás tehetett erről. Ebből az élményből született A tenger dala ötlete: a selkie nevű mitikus élőlényekről szól, akik képesek fókává változni. Mindezt ismét családi drámába ágyazták, és úgy merítettek az ír hagyományokból, hogy közben nem féltek maguk is hozzákölteni. A Cartoon Saloon ebben is a Studio Ghibli szellemi örökösének számít: Mijazaki mozijai rendszerint ugyanúgy a japán folklórban gyökereznek; ám Totoro például nem népmesei figura, őt az alkotók találták ki a sztori és a kulturális kontextus elmélyítésére.

A tenger dala sokkal lassúbb, melankolikusabb és drámaibb, mint a Kells titka – Moore szerint szándékosan. Bluthhoz hasonlóan ő is a Disney korai filmjeire, például a Bambira tekint hivatkozási alapként – utóbbi szintén komótos, kifejezetten lírai film. Ma már a Disney nem engedne meg magának hasonlót – a patikamérlegen mért sztoriformátum nem teszi lehetővé, hogy egy moziban akár csak 10 percig ne történjen valami, ami előremozdítja a történetet és a karaktereket. A Cartoon Saloon filmjei persze ugyanúgy bevált dramaturgiai sémákat használnak, a gyerekhőseik tiszta és egyértelmű narratív utat járnak be, ám megengedik, hogy a néző megtapasztalja és átélje a látottakat – esetleg egy ideig gyönyörködjön is bennük. A tenger dala végül szintén Oscar-jelölést szerzett, emellett körülbelül kétszer annyi bevételt hozott, mint a Kells titka. Forgalmazásába az Amazon is beszállt, ráadásul Puffin Rock című rajzfilmsorozatuk nagyon nagyot ment a kínai Tencent Video nevű streamingplatformon, ma pedig már a Netflixen is elérhetővé vált. Rendeződni látszott tehát a stúdió anyagi helyzete.

A sikerek és az azok jelentette pénz egyre professzionálisabb működést kívánt meg a Cartoon Saloontól, Moore-ék azonban továbbra is szerették volna elkerülni, hogy olyanná váljanak mint a Sullivan Bluth, vagy épp a Disney. Továbbra is bátorították animátoraikat az ötletelésre, és a különböző munkafolyamatokon dolgozó filmeseknek is igyekeztek minél nagyobb kreatív szabadságot biztosítani. Következő egészestés mozijukkal stílust és hangsúlyt váltottak, ám a főbb motívumok és a mondanivaló is megmaradt:

A kenyérkereső egy afgán kislányról szól, akinek apja bebörtönzése után muszáj munkába állnia.

A film a kanadai Deborah Ellis ifjúsági regényén alapszik, de sokat merít az arab kultúrából; megmaradt a gyerek főhős és a spiritualitás szerepe is, csak úgy, mint a korábbi alkotásaikban. A rendező ezúttal Nora Twomey volt, és ismét Oscar-jelölést szereztek – ezúttal is a Pixar előzte meg őket, most a Coco-val. Egy évvel később ismét összejött egy nomináció a Late Afternoon című rövid animációjukkal – mondanunk sem kell, ki vitte az aranyszobrocskát: a Pixar Bao című kisfilmje.

Habár eredetileg nem trilógiát terveztek, A tenger dala után Moore-ék elkezdtek azon gondolkodni, hogyan lehetne háromrészessé bővíteni az ír folklór ihlette filmjeiket. A WolfWalkers alapjául szolgáló legenda a 17. századból származik: ebben az időben Írországot a Farkasok Szigeteként tartották számon. Oliver Cromwell és serege azonban 1649-ben megszállta a szigetet és nemcsak a farkasokat, de több ezer írt is meggyilkoltak. Cromwell emberei bevették Kilkennyt is, amelynek erdeiben annak idején rengeteg vadállat élt – a hagyomány szerint pedig néhány helybeli is képes volt farkassá alakulni. Ma már a vaddisznóhoz vagy medvéhez hasonlóan ez az állat sem tartozik az őshonos fajok közé. „Ha ma sétálni mész az ír erdőkbe, nem kell félned, hiszen gyakorlatilag semmi nem tud megölni téged – az emberen kívül” – jegyezte meg ironikusan Stewart. Az utolsó vadon élő farkast 1786 körül vadászhatták le.

A WolfWalkers egy angol kislányról szól, aki fővadászként dolgozó apjával érkezik az ír szigetre. A helyiek persze nem rokonszenveznek az elnyomó hatalommal, de Robyn sem érzi jól magát új otthonában. Egészen addig, míg egy véletlen során össze nem barátkozik egy erdőben lakó, a vadállatokkal feltűnően jó kapcsolatot ápoló kislánnyal. Apja azonban azt a feladatot kapja, hogy irtsa ki a környék összes farkasát, ami nemcsak az élőlényeket sodorja veszélybe, de Robynt és barátnőjét is. A film animációja talán még az elődeire is rátesz egy lapáttal: minden pillanatában olyan, mintha egy megelevenedő mesekönyvet néznénk. Az inspirációt ezúttal a vonalas nyomatok és az 1600-as évek falmetszetei jelentették. A finanszírozásba az Apple is beszállt, így nemcsak nagyobb csapat dolgozhatott a filmen, de több idejük is volt a munkára: 8 hónap állt például rendelkezésükre, hogy a storyboard befejezése után átdolgozzák a film első részét – ilyen luxusa csak a Pixar-hoz hasonló nagy stúdióknak van. Moore-ék nem féltek kísérletezni sem: azok a jelenetek, amelyek azt ábrázolják, amint a főhős felfedezi új képességeit, nagyjából 3 és fél percet tesznek ki, de különleges látványviláguk miatt annyi időbe és munkába került ezek elkészítése, mint a film többi részének megalkotása összesen.

A WolfWalkers-t a Cartoon Saloon eddigi filmjeihez hasonlóan méltatják a kritikusok,

és biztosak lehetünk abban is, hogy ismét összejön az Oscar-jelölés.

Pechjükre azonban megint csak egy Pixar-darabbal kell versenyezniük a díjért: a Lelki ismereteket ráadásul máris a stúdió legjobbjai között emlegetik. A siker hatására azonban még inkább beindulni látszik a stúdió szekere: a következő projektjük, a My Father’s Dragon, melyben Ruth Stiles Gannett 1948-as gyermekkönyvét adaptálják, a Netflixre készül, nagyobb büdzsével, mint amivel eddig valaha dolgozhattak. A cél azonban továbbra is az, hogy ne csak a minőséget tartsák magas szinten, de filmjeik kézműves jellegét is megőrizzék.

A WolfWalkers elérhető az Apple TV+-on. Kritikánk itt olvasható.

Neked ajánljuk

Öt és feles  

  • Sajó László

Ameddig lehetett (amikor már nem lehetett volna, akkor is), mehettek szurkolók a meccsekre, Magyarországon, hol is másutt.