Film

Rezervátum

Myriam Verreault: A világ mögött

  • 2021. január 27.

Mikrofilm

Azzal indul a film, hogy a nagykorúság küszöbén álló Mikuan és Shaniss elválaszthatatlan barátnők, és azzal zár, hogy útjaiknak mégis, szükségképpen el kell válniuk.

És nemcsak azért, mert egyikük a városba vágyik, hogy író lehessen, míg a másik erőszakos természetét nehezen fékező barátja mellett marad, gyerekeket szülni – a rezervátumban, ahol az inuitok (ismertebb, de rájuk nézve sértő megnevezéssel: eszkimók) élnek. Akiket nemcsak távoli vidékeken néznek le – a szokványos (hideget, iglut, fókát és főleg elmaradott életmódot tartalmazó), nem is oly burkoltan rasszista kliséhalmaznak köszönhetően –, de így vannak ezzel honfitársaik, a valahai vadászterületeikre várost, gyárat, kaszinót (ún. civilizációt) építő fehérek, a gyarmatosítók leszármazottai is.

Ha egy őslakos elhagyja a rezervátumot – egyenkockaházakból álló, földszintes lakótelepfaluját –, és a városi kocsmában issza le magát, az hagyján. Még táncolhat is, ha olyan kedve van: a saját fajtájával. De egy csók fehér és inuit között már reakciót vált ki, még ha szégyenletes fogadásból esik is meg (50 dolcsit kapsz, ha le­smárolsz egy indiánt). Beszólás, tettlegesség, emberkedő sápadtarcú a padlón, szervek kiszállnak. Semmi nyílt ellenségeskedés, ez itt Kanada, Québec, a franciák és őslakosok viszonya relatíve elviselhető, de azért a kölcsönös gyanakváson és megvetésen alapul.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)