Film

Szerencse dolga

Cooper Karl: Világtalan

Mikrofilm

Úgy tűnhet, hogy a Világtalan egy kicsit rossz időben érkezett – pedig épp jókor. A hasonszőrű, olcsó B thrillerek a videókazetták korszakában élték aranykorukat, tucatjával készültek ilyesmik egyenesen a tékák polcaira.

Abban a másképp rétegzett mozgóképes táplálékláncban megvolt a helyük, éppen a mozis blockbusterek és a tévéfilmek/sorozatok között. Egy ideig úgy tűnhetett, az ilyen egyszer használatos, sorozatszínészecskékkel forgatott thrillerecskék (krimicskék, horrorocskák) csillaga leáldozott, elpárolgott mögülük a videós és DVD-s hátország, de a Netflix (és a streaming általában) itt is átrendezte a viszonyokat. A főképp lázas tartalomgyártóként működő platform ugyanis újra teret adott a moziból jóformán kikopott midcultnak, az épeszű producerek visszadobta niche-vízióknak, és bizony az egyszeri fogyasztásra szánt B liga képviselőinek is. Ettől egészséges egy filmes ökoszisztéma, ha a mozikat eluralják a különböző nagy költségvetésű filmes univerzumok és végtelen filmfolyamok, akkor az alternatív megoldások más platformokon fognak utat találni maguknak.

Cooper Karl saját rövidfilmje alapján írta és rendezte első egész estés játékfilmjét. Az alap­ötlet iránti lelkesedése érződik is a filmen, habár az semmivel sem tartogat többet, mint egy átlag pszichológiai thriller. Ellen Ashlandet (Madelaine Petsch), a valaha ünnepelt hegedűművészt egy maszkos idegen maró folyadékkal megvakítja. Bátyja egy lakást bérel neki Seattle-ben, távol a kíváncsi szemektől, ahol lábadozhat és megtanulhat élni újfajta érzékelésével. Egyetlen társa a jóvágású, szinte már irreálisan empatikus ápoló Clayton (Alexander Koch), aki türelemmel tanítgatja és gondoskodik róla. Ám Ellen hamarosan gyanakodni kezd környezetére, a szomszédban lakó furcsa házaspárra és Claytonra is, miközben a támadója utáni nyomozás sem hoz eredményt. Egyre növekvő paranoiáját mindenki a friss vakságának tudja be, lassan maga is elhiszi, hogy megzavart érzékei csalják meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.