Film

Szerencse dolga

Cooper Karl: Világtalan

Mikrofilm

Úgy tűnhet, hogy a Világtalan egy kicsit rossz időben érkezett – pedig épp jókor. A hasonszőrű, olcsó B thrillerek a videókazetták korszakában élték aranykorukat, tucatjával készültek ilyesmik egyenesen a tékák polcaira.

Abban a másképp rétegzett mozgóképes táplálékláncban megvolt a helyük, éppen a mozis blockbusterek és a tévéfilmek/sorozatok között. Egy ideig úgy tűnhetett, az ilyen egyszer használatos, sorozatszínészecskékkel forgatott thrillerecskék (krimicskék, horrorocskák) csillaga leáldozott, elpárolgott mögülük a videós és DVD-s hátország, de a Netflix (és a streaming általában) itt is átrendezte a viszonyokat. A főképp lázas tartalomgyártóként működő platform ugyanis újra teret adott a moziból jóformán kikopott midcultnak, az épeszű producerek visszadobta niche-vízióknak, és bizony az egyszeri fogyasztásra szánt B liga képviselőinek is. Ettől egészséges egy filmes ökoszisztéma, ha a mozikat eluralják a különböző nagy költségvetésű filmes univerzumok és végtelen filmfolyamok, akkor az alternatív megoldások más platformokon fognak utat találni maguknak.

Cooper Karl saját rövidfilmje alapján írta és rendezte első egész estés játékfilmjét. Az alap­ötlet iránti lelkesedése érződik is a filmen, habár az semmivel sem tartogat többet, mint egy átlag pszichológiai thriller. Ellen Ashlandet (Madelaine Petsch), a valaha ünnepelt hegedűművészt egy maszkos idegen maró folyadékkal megvakítja. Bátyja egy lakást bérel neki Seattle-ben, távol a kíváncsi szemektől, ahol lábadozhat és megtanulhat élni újfajta érzékelésével. Egyetlen társa a jóvágású, szinte már irreálisan empatikus ápoló Clayton (Alexander Koch), aki türelemmel tanítgatja és gondoskodik róla. Ám Ellen hamarosan gyanakodni kezd környezetére, a szomszédban lakó furcsa házaspárra és Claytonra is, miközben a támadója utáni nyomozás sem hoz eredményt. Egyre növekvő paranoiáját mindenki a friss vakságának tudja be, lassan maga is elhiszi, hogy megzavart érzékei csalják meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.