Abban a másképp rétegzett mozgóképes táplálékláncban megvolt a helyük, éppen a mozis blockbusterek és a tévéfilmek/sorozatok között. Egy ideig úgy tűnhetett, az ilyen egyszer használatos, sorozatszínészecskékkel forgatott thrillerecskék (krimicskék, horrorocskák) csillaga leáldozott, elpárolgott mögülük a videós és DVD-s hátország, de a Netflix (és a streaming általában) itt is átrendezte a viszonyokat. A főképp lázas tartalomgyártóként működő platform ugyanis újra teret adott a moziból jóformán kikopott midcultnak, az épeszű producerek visszadobta niche-vízióknak, és bizony az egyszeri fogyasztásra szánt B liga képviselőinek is. Ettől egészséges egy filmes ökoszisztéma, ha a mozikat eluralják a különböző nagy költségvetésű filmes univerzumok és végtelen filmfolyamok, akkor az alternatív megoldások más platformokon fognak utat találni maguknak.
Cooper Karl saját rövidfilmje alapján írta és rendezte első egész estés játékfilmjét. Az alapötlet iránti lelkesedése érződik is a filmen, habár az semmivel sem tartogat többet, mint egy átlag pszichológiai thriller. Ellen Ashlandet (Madelaine Petsch), a valaha ünnepelt hegedűművészt egy maszkos idegen maró folyadékkal megvakítja. Bátyja egy lakást bérel neki Seattle-ben, távol a kíváncsi szemektől, ahol lábadozhat és megtanulhat élni újfajta érzékelésével. Egyetlen társa a jóvágású, szinte már irreálisan empatikus ápoló Clayton (Alexander Koch), aki türelemmel tanítgatja és gondoskodik róla. Ám Ellen hamarosan gyanakodni kezd környezetére, a szomszédban lakó furcsa házaspárra és Claytonra is, miközben a támadója utáni nyomozás sem hoz eredményt. Egyre növekvő paranoiáját mindenki a friss vakságának tudja be, lassan maga is elhiszi, hogy megzavart érzékei csalják meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
