Egy forró chicagói napon zenészek érkeznek a lemezstúdióba – a jazzbanda három „munkás” tagja a megbeszélt időben ott van, el is foglalják helyüket a pincében, a nekik fenntartott próbateremben/öltözőben. Hamarosan megérkezik az excentrikus fiatal trombitás, Levee is, aki csatlakozik hozzájuk a dohos, rosszul szellőző szobában. Se a hely nem tetszik neki, se az, hogy az unalmas, ezerszer előadott dalokat újra el akarják próbálni a társai. Nemsokára befut az énekes, Ma Rainey is – ő a földszinti, tágas helyiségben kap helyet szeretőjével együtt. A fehér producer és a menedzser egy szinttel feljebb, a stúdióban foglalnak helyet. Hamarosan el is kezdődhetne a felvétel. Valami azonban mindig közbejön.
Gyakorlatilag ennyiről szól az idei díjszezon egyik legnagyobb szenzációja, a Ma Rainey: A blues nagyasszonya: egy úgynevezett faji lemez elkészítéséről. A filmre hatalmas figyelem irányult azután, hogy a főszereplő, Chadwick Boseman tavaly augusztusi halála után kiderült: ez az utolsó befejezett filmje.
A mozi pedig valóban Boseman, valamint a vele szembenálló, a címszereplőt alakító Viola Davis jutalomjátéka, párviadal egy díva és a háttérből a rivaldafénybe vágyó trombitás között. Ám ennél sokkal több is: hatástanulmány a hatalom és az elnyomás természetéről, egy fejezet a rasszizmus és a fekete kultúra történelméből.
Boseman Oscarja gyakorlatilag már zsákban van – egyedül az jelent kérdést és egyben zavart is, melyik kategóriában jelöljék majd, a fő- vagy mellékszereplők között. Viola Davis is jó esélyekkel indul a szobrocskáért, az elmúlt hetekben azonban maga a film ázsiója is az egekbe szökött, ma már ott lohol a régóta a díj fő esélyesének kikiáltott Nomadland nyakában.
A Ma Rainey egyetlen délután alatt, gyakorlatilag egy helyszínen, egy hanglemezstúdióban játszódik – a sűrítés egyik oka, hogy a film August Wilson drámájának adaptációja. Wilsont a fekete Amerika színházi hangjának is nevezik, kétszer nyerte el a Pulitzert és a Tonyt is, legismertebb darabja a Kerítések, melyből 2016-ban Denzel Washington készített Oscar-díjas drámát.
A Ma Rainey filmadaptációját a Kerítésekkel együtt, 2013-ban jelentették be Washington tíz filmre szóló, HBO-val kötött megegyezésének részeként, ám a blues nagyasszonyát bemutató mozi végül a Netflixhez került. Washington producerként maradt a projektnél, a rendezői feladatokat pedig átadta George C. Wolfe-nak. Az ő nevét jóval kevesebben ismerik, eddigi legismertebb mozija az Éjjel a parton című Richard Gere-dráma, ezen kívül főleg sorozatepizódokat és tévéfilmeket rendezett. Nem tartozik tehát a legismertebb rendezők közé, de hogy milyen fontos szerepet is játszik a film sikerében, az főleg akkor derül ki, ha összevetjük a Ma Rainey-t a Washington rendezte Kerítésekkel: a minimális kameramunka és a szinte teljesen hiányzó direktori szemlélet miatt az inkább tűnt színházi felvételnek, mint filmnek.
A Ma Rainey-vel más a helyzet: Wolfe a cselekményt télből egy forró nyári napba helyezte át, a hőség, az izzadó homlokok és a stúdió fojtogató levegője pedig remek háttérül szolgálnak a filmben látható feszültségekhez. Ahogy azt a rendező a film mellé készült félórás dokumentumfilmben kifejtette, az eget áthatolhatatlan, szürke felhőréteg fedi – csak a meleget érezni, az azt okozót napot ugyanakkor tudatosan egy pillanatra sem láthatjuk. Mindez szépen leképezi azt, ahogy a film a rasszizmust bemutatja.
A Ma Rainey-ben ugyanis nincsen explicit négerezés, vagy olyan hatásvadász jelenetek, amelyekkel a „jó fehér megmentő”-toposzt bemutató, Zöld könyv-szerű filmek élnek. Csak néhány rövid jelenet játszódik a stúdión kívül, azok azonban épp azt mutatják be, milyen világban voltak kénytelenek boldogulni a feketék a 30-as évek Amerikájában: Ma Rainey, az ünnepelt énekes a színpadon kívül a többség számára nem a blues nagyasszonya, hanem ugyanolyan fekete, mint azok az emberek, akik ebben az időben tömegesen áramlottak Chicagóba és a többi nagyvárosba egy jobb élet reményében. Mikor autója egy másikkal ütközik, kérdés nélkül gyanúsítottá válik, amikor pedig a maga pompájában végigvonul a szállodán, ítélkező tekintetek sorát kell kiállnia.
Ma Rainey ugyanakkor pont az ellentéte azoknak a szegény, nehéz sorsú fekete figuráknak, amelyeket egy rakás – jellemzően fehérek rendezte – filmben láthattunk. Nagyszájú, pimasz, kérkedő és ellentmondásos, vagyis pont úgy viselkedik, ahogy egy különc sztár. Mivel azonban fekete, akarva-akaratlanul egyfajta szerénységet várnának tőle az emberek: mintha meg kellene alázkodnia, vagy hálásnak lennie azért, hogy a bőrszíne ellenére lehetőséget kap a szakmában. Ma Rainey pont ezek ellen a sztereotípiák ellen kel ki: megdolgozott azért, ahol tart, és elvárja, hogy tiszteljék és becsüljék.
Sőt, direkt tovább is megy ennél, és folyamatosan a határokat feszegeti. Az, hogy felháborodik, amiért lemezfelvétel közben nem kap üdítőt, még abszolút érthető – később azonban ragaszkodik hozzá, hogy a számok közötti átvezetőt dadogással küszködő rokona mondja fel. Mivel alapesetben nem kapja meg a neki kijáró tiszteletet, kénytelen ilyen lépésekkel utat törni tekintélyének. A film egyik legfőbb mondanivalója ugyanis a rasszizmus mellett a hatalom és a tekintély természetéről szól – arról, hogyan küszködnek érte az egyes szereplők.
Mindezt Wolfe remekül szemlélteti a térbeli viszonyokkal is: a pincében próbáló session-zenészeknek nincs szavuk még a stúdión belül sem, ők abszolút Ma Rainey alá vannak rendelve, miközben az énekes állandó harcban áll a fizikailag is felette trónoló fehér producerrel és menedzserrel. A viszonyokat a Boseman által alakított Levee borítja meg: nem akar beállni a sorba, és csak a háttérben zenélni, ő is hírnévre és elismertségre vágyik. Szólójával elhalványítja Ma Rainey éneklését is, egyes daloknak saját, izgalmasabb és kreatívabb változatot kreál. Nem fél harcba szállni a minden tekintetben felette álló Ma Rainey-vel sem, aki egyre inkább szétforgácsolódik abban, hogy nemcsak a fehér stúdiósokkal, de már a saját zenészeivel is küzdenie kell.
A film olyan, mint egy blues dal: a szereplők egyszerre játszanak tökéletes harmóniában (hiszen az alá-fölé rendeltségük egyértelmű), és harcolnak egymással minden pillanatban. Levee folyamatosan a zenésztársaivel perlekedik, néha vígjátékokba illő szócsépléssel, máskor drámai monológokban, vagy épp ökölharcban, de a trombitás ugyanúgy harcban áll Ma Rainey-vel is, ugyanis mindketten igyekeznek saját körüket tágítani, centiméterről centiméterre hatalmat nyerni a többiek felett. Néhány rövid jelenetre viszont ők is a háttérbe szorulnak, és a muzsikusok veszik át a szerepet: a többiek árnyékában a banda tagjai, Toledo, Cutler és Slow Drag is megkapják néhány percnyi hírnevüket, történeteik népmese-szerű példázatok.
Jellemző, hogy a legnagyobb konfliktusok nem az abszolút hatalmat gyakorló fehér fejesek és a fekete zenészek között robbannak ki, hanem az egytől egyig alárendelt szerepet játszó feketék között. Ilyen a hatalom természete: általában nem azon éljük ki dühünket, aki, vagy ami okozta a frusztráltságunkat, hanem a tőlünk nem messze álló, ugyancsak kiszolgáltatott helyzetben lévőkön. Nem ők tehetnek a gazdasági helyzetről, arról, hogy elvesztettem az állásom, vagy a rossz életkörülményekről – de ők azok, akikbe legalább bele tudok rúgni. Ugyanez játszódik le a filmben: Levee nem tudja máson levezetni feszültségét, ezért elkeseredésében saját zenésztársai ellen fordul.
Wolfe a nyitó- és zárójelenettel ráadásul nemcsak keretbe foglalja a filmet, de tágabb kontextusba is helyezi a lemezstúdióban zajló drámát. Ma Rainey azért is viselkedik olyan ellenségesen a felvétellel szemben, mert tudja, hogy hatalmát egyedül a hangja képviseli: azzal, hogy azt lemezbe zárva elválasztják tőle, gyakorlatilag megfosztják erejétől. A színpadon ugyan ő a blues nagyasszonya, ám amint felvétel készül róla, rá már semmi szükség nincs: a stúdió a jelenléte nélkül is képes lesz profitálni belőle.
A fekete zenészek – de akár beszélhetünk a fekete kultúra egészéről is – munkáját azonban nemcsak azzal használták ki, hogy a pénz nagy részét a stúdiók tették zsebre: a rocktól kezdve a jazzen át a soulig és a rapig gyakorlatilag az összes tradicionális fekete műfaj története arról szól, hogy mosták fehérre őket az elmúlt évtizedekben. Nemcsak klasszikus whitewashingra kell gondolni, amikor egy afro-amerikai szerző művét fehér előadó vitte sikerre: a többségi (fehér) kultúra természetének része, hogy bekebelezi a feltörekvő kisebbségi műfajokat és irányzatokat, majd saját képére formálva teremti meg saját idoljait. A rock királyaként a fehér Elvis Presley-t emlegetjük; a rap pedig azután kezdett szubkultúrából mindent átható, mindenütt jelen lévő műfajjá válni, hogy a Beastie Boys és Eminem learatta a babérokat. Ma Rainey hiába számított annak idején a blues nagyasszonyának, már saját korában meg kellett harcolnia a hírnévért Bessie Smith-szel – mára pedig szinte teljesen elfelejtették a nevét, miközben az örökségére építkező olyan fehér zenészek, mint például Janis Joplin világhírűvé váltak.
Elérhető a Netflixen.
