A franciák is csináltak egy élvezetes telefonkipakolós filmet

  • Gera Márton
  • 2018. december 24.

Mikrofilm

De vajon jobb-e, mint a magyar BÚÉK? Kritika a Nothing to Hide-ról.

Meglepő vagy sem, de szinte majdnem egyszerre készült el a magyar és francia remake-je az olasz Teljesen idegeneknek.

Arról a filmről van szó, mely bejárta a világot, és szinte csak az nem készített belőle saját változatot, aki nem akart. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne jó remake-et csinálni, elvégre Goda Krisztina BUÉK-ja sem lett rossz, még ha a rendező kicsit csavart is az eredeti cselekményen, és popcornosította az alapanyagot.

Ebből a szempontból a francia Nothing to Hide (eredeti címén Le jeu) közel sem rendbontó változat. A lényeg itt is azon van, hogy baráti társasági gyűlik össze vacsorára, majd valakinek eszébe jut, hogy mindenki rakja ki a telefonját, és derüljenek ki a titkok, legyen nyilvános minden üzenet. Paolo Genovese 2016-ban ebből az alapötletből csinált egy remek drámát, ami szerencsére tele volt vígjátéki elemekkel, és most pontosan ezt tette az eddig szinte teljesen ismeretlen Fred Cavayé is.

Nothing to Hide / Le Jeu (2018) - Teaser (French)

Directed by : Fred Cavayé Produced by : Medset Film SAS, Mars Films Genre: Fiction - Runtime: 1 h 30 min French release: 17/10/2018 Production year: 2017 During a dinner party, seven friends decide to play a dangerous game.

A Nothing to Hide nem akar eredetieskedni, inkább szinte jelenetről jelentre követi az olasz elődöt. Ez elsősorban azoknak jó, akik ezzel a filmmel kezdenek elmélyülni a telefonkirakós alkotások tengerében, hiszen a francia változat fordulatai tudnak úgy hatni, mint az olaszé.

Ugyanúgy sokkoló, ahogy a nagyképű csávóról kiderül, hogy fűvel-fával csalja a barátnőjét, és szintén üt a jelenet, amelyben a meleg tanár akad ki, és leleplezi le az állítólagos barátait. Hogy mindez mennyire izgalmas azoknak, akik már túl vannak a Teljesen idegeneken és esetleg a BÚÉK-on, az már más kérdés, elvégre az azért közel sem biztos, hogy valaki háromszor egymás után ugyanazt a sztorit akarja nézni.

Mivel valódi kamarafilmről van szó, a legtöbb a Nothing to Hide-ban is a színészeken múlik. A nagyjából másfél órás filmre pedig ebből a szempontból biztosan nem lehet panaszkodni. A figurák kitöltik a teret, ami ebben az esetben nem annyira kis dolog, lévén a film tulajdonképpen egyetlen szobában játszódik, itt kell olyat mutatniuk a színészeknek (akik közül kiemelkedik A némafilmesből ismerős Bérénice Bejo), ami nem készteti arra az embert, hogy valami mást keressen a Netflixen.

Az emberfia pedig nem fog mást keresni, mert a Nothing to Hide működik, annyira, hogy azon is elkezd gondolkodni a néző, hogy most ez, vagy az eredeti olasz a jobb-e. Ami az igazat illeti, nem könnyű erre választ adni.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.