Boldog. Szomorú. Magányos. Mérges. Bánatos. A régi mémről Steven Seagal néz vissza ránk – mind a tizenhatszor ugyanazzal a kifürkészhetetlen, zordon egykedvűséget sugárzó ábrázattal. Bizonyára nem ő az egyetlen akcióhős, akinek egyetlen arca van az összes emberi érzés kifejezésére, de a trónkövetelők rendre elbuknak: elég egy óvatlan pillanat, egy felkoncoláskor felvillanó félmosoly, egy főbelövést nyugtázó elégedett tekintet, és már diszkvalifikálták is magukat. Luc Besson új filmjében egy orosz szupermodell próbálkozik lenyomni az örökös bajnokot, s bár közel jár, végül neki se jön össze: meg mernénk esküdni rá, hogy legalább egyszer valami olyasmit láttunk átsuhanni a főszerepet alakító szupermodellből lett szupermodell, Sasha Luss arcán, ami emberi érzéshez hasonlít. Hogy boldogsághoz-e vagy szomorúsághoz, azt nehéz lenne megmondani, ezen a szinten összemosódik a kettő.
Besson előtt nem mosódott össze semmi, neki valamit gyorsan fel kellett mutatnia a Valerian c. sci-fi kapitális bukása után és a zaklatási vádak közepette, ez pedig egy szegény drogos moszkvai lányról szóló érzékeny dráma lett. Bocs, csak vicc volt: az orosz lány, akinek a neve nem Nikita, Besson rendezői keze alatt olyan szuperlény lesz, aki a KGB és a CIA vezérbikáit is az „orruknál” fogva vezeti, csáberejéhez pedig sokat tesz a hangtompító és a vadító szolgálati alsónemű. Na, ezt csináld utánam,
Seagal! – halljuk a film ki nem mondott kihívását. Nagy gáz lehet Besson cégeiben, ha már az efféle filmeket is a főnök rendezi meg és nem a névtelen beosztottjaira szignálja ki.
Forgalmazza a Freeman Film
