Mindezek a 2001-es első filmben hangzottak el Kevin Smith ikonikus figuráira az itt még nem önmagát, hanem kiégett képregényrajzolót alakító Ben Affleck szájából, aki egy hihetetlen újdonságnak számító internetes fórumról olvasta fel a kritikákat. Ezek a fröcsögések indították útnak hőseinket, hogy kicsinálják az általuk inspirált figurákból készülő filmet és nyakon vágják azokat, akik ilyeneket irkálnak róluk.
Azóta 19 év telt el; a képregényfilmek immár a Sinkanszen járatait megszégyenítő menetrendszerűséggel érkeznek; a szuperhősök a szórakoztatóvilág tetején csücsülnek; a fű pedig Amerika legtöbb államában nemcsak megtűrt lett, de teljesen elfogadott is. A legtöbb, a 90-es években coolnak meg undergroundnak számító dolog – geek szubkultúra, szabados beszéd a szexualitásról, Kevin Smith – mainstreammé, majd elkoptatottá és unalmassá vált. Jay és Néma Bob azonban látszólag semmit sem változtak, ők még mindig egyedül arra vágynak, hogy gandzsát árulhassanak, és mindenki hagyja őket békén. Valójában azonban rajtuk is nyomot hagyott az idő: nincs már éktelen káromkodás, a pina teljes szinonimaszótárának kiürítése, és Néma Bob fatshamingje is a múlté. A Jay és Néma Bob továbbra is Kevin Smith saját kis fanservice-be ágyazott homokozója, a rendező pedig szemmel láthatóan lenyugodott. Nem akar már polgárokat pukkasztani, fejet hajt a MeToo és a Twitter-harag kora előtt, és bár kétpercenként kacsint egyet ránk, végső soron mégis felteszi a kezét védekezőn: ez ő. Pontosabban: ő ennyi. A saját életfájdalmát infantilis poénokba csomagoló filmes, aki lassan két évtized elteltével is képes elsütni ugyanazt a poént, ráadásul úgy, hogy ő maga is tudja, milyen ciki ez. Aki pedig többet vár egy saját önreferenciális utalásaiba minduntalan megbotló, sekélyes, ám azért szerethető mozinál, annál csak az hülyébb, aki valaha képes volt Kevin Smith-moziban csalódni.
Az író-rendezőt a Shop-stop kultsikere után szokás egy kalap alá venni a 90-es évek függetlenként induló filmeseivel. Pedig Smith Tarantinóval vagy Soderberghgel ellentétben soha nem akarta megváltani a világot vagy megreformálni a filmkészítést. Első mozijához hasonlóan – amelyet saját és barátai hitelkártyáját lenullázva dobott össze – továbbra is egyedül önmaga és környezetének problémái és álproblémái izgatják, a Jay és Néma Bob 2-ig pedig látszólag magasról tett rá, hogy az ilyen típusú, szűk fókuszú filmkészítők felett jócskán eljárt már az idő. Ha valaki ma hasonló babérokra tör, YouTube-csatornát indít, hogy aztán valamelyik streamingszolgáltatónál érjen a csúcsra egy tízrészes sorozattal. Jay és Néma Bob is tipikus, virális videókra belőtt alakok, akkor a legszórakoztatóbbak, amikor mindenféle kontextus nélkül negyedóránként feltűnnek: a boomboxon benyomnak valami zenét, a lányok után fütyülnek, káromkodva az égbe rúgják egy félig ivott sör dobozát és úgy is összevesznek, hogy csak az egyikük beszél. Közben pedig pörög a fő történet egy csávóról (esetleg kettőről), aki nem tudja, hol is tart az életével, s az adott szakaszhoz épp melyik csaj illene leginkább.
A hasonló, self-made filmeseket Hollywood elég hamar bekebelezi – Smith esetében inkább úgy fest a dolog, mintha egy tétlen ásítást kihasználva maga a rendező ugrott volna bele a filmvilág gyomrába, az pedig azóta se tudja kiköpni őt. Így összedobhatott már romantikus filmet, akcióvígjátékot, néhány epizódnyi szuperhősös sorozatot és egy maréknyi olcsó horrort is, de körülbelül tíz éve a rendező már nem ezekből él, hanem abból, hogy ő Kevin Smith. Podcastbirodalmat épített és a Jayt alakító Jason Mewes-zal járja az országot képregényekről, filmezésről, na meg a Jay és Néma Bobról sztorizgatva. Ha az emberek több mint 18 évvel a mozi után is kifizetnek 100 dollárt, hogy élőben lássák őket, biztos nem sajnálnak 10-et kiadni a mozijegyre – indokolta meg, miért készítette el a folytatást. Na meg a jelek szerint végre ő is felszállna már a Marvel-ringlispílre: legalábbis ez megmagyarázná, miért nyal be nekik többször is a filmben.
A Jay és Néma Bob Rebootban a hősök elindulnak Hollywoodba, hogy tönkretegyék a róluk készült film rebootját – vagyis pontosan azt teszik, mint az első részben, ezzel pedig ők is tisztában vannak. Sőt, ez az a típusú mozi, ahol Smith kétpercenként felhívja a figyelmet saját önismétlésére, ahol Ben Afflecktől kezdve Chris Hemsworthön át Jason Lee-ig mindenki kiüti a negyedik falat, és bátran fikázza saját filmográfiája legsötétebb foltjait. Így tesz a rendező is – kár, hogy ezúttal mindez nem elég, a túlburjánzó játékok és utalások mögött ugyanis már nincsenek valódi poénok vagy kreativitás. Pedig Smith legjobbjaihoz hasonlóan – igaz, takarékra tekerve – most is vannak a kúrós és maszturbálós poénok. Csakhogy a Shop-stop vagy a Képtelen képregény lényege soha nem ez volt, hanem az, hogy hogyan képesek felnőni azok, akiket ez éltet. A Jay és Néma Bob Reboot a rendező példáján keresztül bemutatja: sehogyan. A vallomás egyedül a Smith-univerzumban életképes, és az életmű nagyon is következetes darabja; csak épp humor és érzelem terén is értékelhetetlen.
Forgalmazza a Pannónia Entertainment
